A Megtisztulás Útja

[… nincs másra mód, mint kemény szavakra …]

A Megtisztulás Útja

Gyarlóságaink bizony számosak, így célzatos javításukra tett minden lépés melegen üdvözlendő. Vannak irányzatok melyek a belátás közelebb-jöttét a test ostorozásával kívánják elérni – jómagam a meggyőzés eszközéül a logikát választom, mellyel az agyra kívánok célzott hatást gyakorolni, s mely eszköz kétségbevonhatatlanul hatásosabbnak bizonyult már mind-ama alkalmakkor mikor a megcélzott nem ugrabugrált veszettül miként-ha páni félelemben, avagy ült meredten blazírt nyugalommal a bizonyosság fölényes mosolyával is jelezve: nemigen szenvedhet kárt, hisz a célpont oly parányi.

Vezérelvem ezúttal is a fokozatosság: egyszerre csak egy gyarlóságot küzdjünk le. De sajna, még e mérsékelt megközelítés ellen is váratlan s csahos támadások érnek; veszett artikulációjuk azonban oly zagyva és dühödt hogy az sem világlik ki belőle: vajon ellenkezésük nem abból az aggodalomból fakad-e hogy – a lépésenkénti iramot sikerrel tartván – ha nem is hamar, de eljő a nap mikor kifogyunk minden gyarlóságunkból, s akkor mily félelmetes űr tátong majd tévelygő lábaik előtt?

Mai gyarlóság-kezelő leckénk témája egy félreértés eloszlatása.

Essen szó az emberi szarról akárcsak érintőlegesen is, még a legjobb körökben is tapintható egyfajta elzárkózás, távolságtartási óhaj, rendreutasító-szándékú tekintet, megbélyegzési-kiközösítési igyekezet. Alább rámutatok ezen reakciók helytelenségére, mely alapvető folyamatok meg-nemértéséről tanuskodik; s az összefogottság kedvéért itt eltekintek annak elemzésétől, hogy a civilizálódás eddigi menete hol s mikor bicsaklott meg annyira hogy ezen allűrök a szarral szemben ma még feljebb helyezik önmagukat.

Nézzük a dolgot kicsiben. Vegyünk egy szelet nyers húst. Bármilyen éhesek is vagyunk, nem valószínű hogy nekiesünk nyersen felfalni: előbb megsütjük – azaz átalakítjuk – azután élvezetet is nyerve belőle elégítjük ki elemi szükségleteink egyikét. Vegyünk most egy kupacka friss szart. Ha pánikrohamunkban nem semmisítjük meg azonnal, megfigyelhető hogy elöregedvén – azaz bizonyos átalakulások után – mily szépen gömbölödik közelében az a dinnye, mely édes-hűsítő levére nyaranta oly nyálcsorgatóan vágyunk.

Nem feledve e mikrokozmoszból nyert tanulságot, most vizsgáljuk meg ugyane párhuzamot nagyban. Az emberiség haszonállatok tartásával-nevelésével gigantikus méretekben termeli a húst. Vajon azért, hogy az előálló nyerhús-áradatot üdvrivalgások közepette, törvényi szankcióktól kordában-tartottan, technologizált cső- és kád-rendszerekben, magas energiaráfordítással megsemmisítse? Nem ez az általános gyakorlat. A nyers-húst tudatosan, védő óvatossággal átalakítják ehető fogyasztási termékekké, hasznot hajtva ezáltal abban az értelemben hogy nem kell majd az éhezéstől szenvedjünk. Mindez megfogalmazható így is: a nyers-hús érték, bár ez megfoghatóbban csak az átalakítás után realizálódik. Még szerencse hogy EKKORA előrelátásra képesek vagyunk.

Mivel sokakhoz kívánok szólni a továbbiakban is, bátorságot kell öntsek beléjük, jelezve: az alább következő dolgok megértéséhez sem lesz szükség ennél nagyobb előrelátásra.

A Természet rendje szerint minden élőlény a táplálkozásával arányosan ürít. Állatok esetében az ürítés produktumára a tömör szar kifejezés a legáltalánosabban elterjedt, így a követhető közérthetőség kedvéért is e szóhasználatnál maradok. A földi élet hajnalán túl de még igen régen, a szárazföldön a növények térhódításával az állatok is megjelentek, lassacskán benépesítve a teljes szárazulatot, s vígan ettek és szartak – anélkül hogy bárki is takarított volna utánuk. Oly hosszú ideig működött ez a „rendetlenség” hogy ma csak fej-kapkodva bámulunk, azt sem tudva hogyan mentsük ki magunkat kérész-életű létünk mindennapjainak káoszából, melynek szerves része hogy saját szarunkat statáriális elrendeléssel mindenáron megsemmisítsük, szervetlen alkotókra bontva vissza ha már nem lőhetjük ki az űrbe, s még az anyag-megmaradás ósdi, röghöz-kötő elve is itt van a nyakunkba. Hacsak észre nem vesszük: a szar érték.[1](1) Melyet nem azért hozott létre láncfolyamatok eredőjeként a Természet hogy valamely aberrált erő azt megsemmisítse. Nem, a szar is (miként a nyers-hús) az átalakulása után lesz igazán hasznos, valójában nélkülözhetetlen. Nélküle megszűnik lassanként a talaj termőereje, mely így nem képes eltartani a terményeit fogyasztó állatseregletet, s a folyamat mindkettő kipusztulásával végződne. Az állatvédők megnyugtatására előre kell jelezzem hogy a tornyos városokba tömörült emberiség lesz e pusztulás első, s talán egyetlen áldozata: jelen igyekezet szerint minden szarmorzsát megsemmisít,[2](2) és annyi élelmiszert rakat a kizsarolt földekről a polcaira amennyit már csak vegyszerek bevetésével képes kiizzadni a kiüresedő vidék.

Elfogadva tehát hogy a szar érték, mely átalakulása után megnövekedett értékkel bír,[3](3) le kellene nyelni a keserű-pirulát hogy az eddigi szarkezelési hozzáállás többet ártott az egyszerű szarkeverésnél, s helyet kellene végre adni annak a szemléletnek mely a szar és eddigi megsemmisítői között újraírja a helyes rangsort, valamint annak a gyakorlatnak mely a szar értéknövelő átalakulását nemcsak kézbentartja és kiaknázza, de tudatos átalakító lépésekkel még-eredményesebbé is képes tenni.

Szerencsénkre, létezik egy alapvető munka, mely mind a szemlélet mind a gyakorlat kapcsán fenti értelemben nemcsak útmutató de részleteiben is kimunkált mű, mely azonban elvészne a Tudás Egyre Sokasodó Tárházában, ha a fixa idea pusztán e TEST tovább-hízlalása (a szak-zsargonban: publikálj vagy pusztulj), semmint kihúzni e roskadozó tömeg alól még idejében azt ami értékes. Erre irányul az én garabonciás tevékenységem is „Ó Világmindenség, kinek a Titkárod vagyok”, mondom együtt Swifttel, midőn elárulom hogy e mű alkotója a Magyarhonból ’56 okán emigrált Országh József,(4) ki 30 évnyi nem-szponzorált kutatás eredményével „vergődte fel” magát a tudományos csodabogárig az akadémikuskodásra hajlamosabb alkatúak mind-népesebb mezőnyében.

Ezért, anélkül hogy elvenném kenyerét – szerencsés véletlen hogy ennyit azért meghagyott számára a Tudósvilág; nekem (igaz, kissé más közegben) már nem volt ekkora szerencsém – nem ismételhetem el itt mindama gondolatokat melyek művében olvashatók: legszerencsésebb az a fordulat ha az érdeklődő maga veszi kézbe.(5)

A mű csúcspontján, katarzisként megélheti az addigiakat maradéktalanul megértő, hogy az értéktelennek gondolt biomassza átgondolt kezelésével akár a klímaváltozást kézben-tartható folyamat(6) is a rendelkezésünkre állhat – ha közben okosan merítünk a szarunk adta lehetőségből.

[Félreértések elkerülésére: a magyarázatnak nem része sem ezoterika sem misztika – és mégis meglepően kevés kémiai evidenciát igényel. Ellenben, várhatóan sok konfliktust generál – elsősorban azokkal akik már letették névjegyüket e folyamatok körül az asztalra, s most kiderül: a szar többet ér.]

Ám aki (egyelőre hitetlenkedve a fentiekben) megáll a műben taglalt alkalmazások részleteinek megismerésénél, az is világosan fogja látni: Ha a szart a jelenleg uralkodó, szennyvíz-tisztításnak álcázott módszerekkel nem semmisítjük meg ezek után, akkor:

1.) megszűnik felszíni vizeink gyorsuló ütemben fokozódó eutrofizációja,

Azaz nem terem mindenütt békanyál, eltűnik az algásodás, visszaszorul a hínárképződés, és még a halak sem pusztulnak el nagyban majd az oxigénhiánytól.

2.) csökken élő- és talaj-vizeink nitrát-terhelése,

Meg ugyan majd csak akkor szűnik e teher, ha a fülbemászó elnevezésű műtrágyák (az alkalmazások zömében ammónium-nitrát) rutinná vált kiszórásával felhagynak. [Annál is inkább, mert van helyette ezerszer hatékonyabb anyag, mely milliószor jobban harmonizál a Természet rendjével, és egyben olyan változásokat elindító ha nagyban alkalmaznánk, melyről álmodni sem mernénk. De nem is kell, mert ez nem álom, hanem mind-mind automatikus velejáró hozadéka a komposztált-szar átgondolt biomassza-forgalmának.]

3.) megszűnnek a nagybani szennyvíziszap-elhelyezési problémák,

Merthogy e javarészt hasznosítható anyagot tönkreteszi mindama veszélyes anyag mely az ipari üzemekből származik. Ahol még ma is az a kalkulus érvényesül, hogy olcsóbb a büntetést kifizetni mint beruházni és tojakodni a mocskuk tisztításával. S ezen felderítetlen mocskok követhetetlenül mind beletereltetnek abba a közcsatorna-rendszerbe, melyet az elrendezők megkérdőjelezhetetlen bölcsessége úgy ítélt jónak, hogy testvériesen fogadja magába a háztartási fekáliás szennyvizeket is – de hogyha úgy esik, hát birkózzék meg egy adódó felhőszakadással is. Így legalább ez a színtiszta esővíz is azon minutumban szaros-vegyszeres lesz … de nem folytatom a sort, legyen itt ennyi elég.

4.) magától eliminálódik a veszélyes-anyag és a gyógyszer-maradékok teljességgel kezelhetetlen víztisztítási problematikája,

Merthogy, amivel a piedesztálra helyezett jelenlegi szennyvíztisztítás soha nem fog megbirkózni azt a mezei ad-hoc komposztálás simán megoldja. Mese? Nem, kémiai evidencia. Ugyanis bármely reakció lezajlása (legyen itt egy adott gyógyszer-maradék lebomlása) alapjában 3 tényezőtől függ.

1. Az aktív reaktánsok koncentrációjától.

A szennyvíz híg-vizes oldatában ez értelemszerűen meglehetősen csekély (máskülönben ezektől kellene utólag a vizet valahogyan megtisztítani!); nem úgy a szilárd komposzt-kupacban (ahol szinte minden anyag reaktánsként szerepelhet).

2. A rendelkezésre álló időtől.

A szennyvíz tartózkodási ideje a tisztítóműben jelentősen korlátozott, a folyamatosan érkező és fogadandó hatalmas volumene miatt. Nem így a komposztálás esetében, ahol az összehasonlításban töredéknyi térfogatú komposzt kupaca akár 1 év hosszat is háborítatlanul elpihenhet.

3. A lehetőségek tárházától.

Picit világosabban: a szennyvíz híg-vizes oldatában meglehetősen kevés-féle aktív reaktáns vagyon, így a lehetséges reakciók száma is korlátozott, miértis felettébb gyakori az eset hogy ezekből egyik sem jön be. Magyarán: nincs is mód rá hogy megtörténjék a lebontás.

A komposzt-kupac ezzel szemben nyüzsög a mikro-organizmusoktól: mind egy-egy reaktánsnak vehető. Ráadásul magasabb szervezettségük miatt multi-funkcionális képességekkel felruházottak (többféle anyagot is tudnak táplálékukként kezelni: azaz, mindezeket átalakítják-lebontják). S ezen túl még gyors evolúciós-adaptációs képességűek is. [Gondoljunk csak a szintén a mikro-organizmusok kategóriájába tartozó kórokozókra, melyek igen rövid idő alatt „kicselezik” az ellenük bevetett egyre újabb antibiotikumokat.] Így az lenne az igazi csoda ha valami általuk megemésztetlen (azaz átalakulatlan) maradna.

[Vannak persze kételkedők, akiknek az efféle okoskodás nem elég. Többre vágynak. Ezen vágy arra sarkallja őket hogy minden egyes áldott (vagy áldatlan?) gyógyszermolekulát – melyek száma egy másik bölcs elgondolás mentén csak nőttön-nő – meg kívánnak vizsgálni: vajon tényleg hatásos-e a komposztálás? Ezeket ők tudományos kutatásnak nevezik, mikor ekörül serte-pertélnek ügyességükhöz mérten. Nekem (ha elfér még itt egy magánvélemény) e tevékenység inkább ahhoz hasonlatos, mint amikor konkrét elsőfokú egyenletek garmadáit oldja sorban meg ma valaki rettentő tudálékossággal. S tenné ezt úton-úttalan, míg a világ világ, mert képességei erre elegendőek, s mert kalibere odáig nem terjed hogy észlelné: a paraméteres megoldás megoldó-képlete már egy ideje létezik, s eldugottan csendesen piheg, míg őkelme serényen és megfeszítve az egyedi eseteken munkálkodva tör magas babérokra.]

5.) megszűnik a talajvíz-tartalékok pazarló felélése,

Merthogy amit most kiveszünk – ha a használat után a csatornába csorgatjuk, ahonnan meg a tisztításnak nevezett hókusz-pókusz után a folyókba eregetik, kihessegetve így az egészet az országból – számunkra bizony elvész örökre, akárha a lovat porcióznánk ki a seggünk alól. Míg, ha az ésszerű vízhasználat után az Országh-féle megoldással élünk, a kivett vízmennyiség nagyjából ugyanoda csurog vissza ahonnan kivétetett – megjárva esetleg közben egy ingyenes, okszerű kertöntözést is.

6.) ezáltal csökkenthetők bizonyos aszálykárok,

A nagyobbak elkerülésére persze mást is be kellene vetni. Amihez megint-csak inkább az agyra lenne szükség (fenti mű olvasgatása közben) semmint 24-órán át zebegő nagyteljesítményű szivattyúkra „belvizesnek” nevezett időkben, melyeket így már 2 hónap múlva követhetik az aszálykáros-sirámok.

7.) és megmaradna mindaz az energia (képletesen és valósan is) amivel e fenntarthatatlan szar-annihilációs megaprojekt, szétzakatolva a természetes folyamatokat, üzemben tartja önmagát.

Ha mindezen kedvezőtlen – és jelen állapotok között sehogyan sem kezelhető – problémák eltűnnek, a „Talányos Cím” beváltja ígéretét: a valódi megtisztulás útjára léphetünk Hogy ezeken túl mik a további pozitív hozadékai Országh József módszerének? Az aszfaltot róva, belőve, egy aktuális tüntetés béna résztvevőjeként úgyszólván semmi. Egyéb népcsoportokat pedig újfent a műve olvasgatására buzdítanék.

Dég,       2016. április 30.         Fuggerth Endre

[A [x] számozott élőkapcsok a Vízönellátó(7) oldal Szerkesztőjének hozzáadásai, melyek mögötti tartalmak pontosító felvilágosítást adnak a tovább-érdeklődőnek. Országh József]

[Numbered links come from the Author of Eutarcie page, pointing to contents that detail the issue in depth for the more-interested. Joseph Országh]

(1) Szarkeverő társadalom – A Szent Szar dicsérete http://www.eautarcie.org/hu/05b2.html

(2) A hagyományos szennyvízkezelés tudományának az alapvető tévedései http://www.eautarcie.org/hu/02b.html

(3) Az ürülék(hez)től való (v)iszonyunk http://www.eautarcie.org/hu/05b.html

(4) Országh József bemutatása http://www.eautarcie.org/hu/01b.html

(5) Hogyan függetleníthetjük magunkat a városi vízellátástól és a szennyvízcsatorna hálózattól? Lépések a klímaváltozás megfékezése felé http://www.eautarcie.org/hu/index.html

(6) A klímaváltozások megfékezéséhez vezető folyamat http://www.eautarcie.org/hu/07b.html#j

(7) = ref.5

ugrás vissza a Tartalomra

Tiszta sor

Tiszta sor

"Valamit Valamiért"

Összefügg-e a közcsatornázottság és az ingatlan értéke?

[ Inog a csatornázott ingatlan? ]

„Navigare nececce est„.

Magyarra ez így jön át: Hajózni muszáj. Valójában pedig azt jelenti: Tájékozódni muszáj.

Akkoriban – midőn e szólás központi szerepet kapott – éppen a világtengereken.

Az eredménye?

·       Amerika, majd Ausztrália, s számos stratégiai sziget felfedezése.

A hozadékok:

·       vérengzés és az őslakosság kiirtása a birtokba-vett területeken;

·       „árforradalom” Európában;

·       a rabszolgaság intézményesítése,

·       a felfedezett területek kifosztása,

·       a fehér-rassz életvitelének-gondolkodásmódjának a világra erőltetése…

Tagadhatatlan hogy volt mindeközben némi előbbre-lépés is; ám az összmérleg siralmas, a következmények pedig máig-hatóak.

„Csatornázni muszáj” – harsan ma frissen a nógató jelszó, s lépdel nyomában exkavátor, törvénykezés, s ideológia. Higiénia és szanitáció mögé bújva versengve ijesztget s ígérget: mígcsak a kész helyzet előáll és benne vagyunk a fejünk búbjáig, menthetetlenül.

Hogy ennek nem kellene így lennie, arról már többször is szólottam; rávilágítva arra a módszerre mely valódi megoldást kínál e területre, s háttérbetolt megalkotójára, ki még ezeken is túlmutat: a klíma-kezelés irányába, mely előtt a Világ jelenleg is csak tehetetlenül töprengve áll.[1]

De most és itt ezekről nem szólok. Az utca embere ilyenekre nem igazán figyel, az agyának jelentős részét uralja a globális propaganda. Az egyedi eset kálváriájára viszont hamarabb ráérez: a „Mindenkit érhet baleset” életszerűsége nyilván mélyebben ívódik érzésvilágukba mint az absztrakciókat igénylő eszmefuttatás.

Bemutatok hát egy egyedi esetet:

A csatornázás melletti érvelés grandiózus csomagjában benne van ez is: „egy újabb közszolgáltatás bevezetettsége nyilván emeli majd az adott ingatlan piaci értékét” – meglovagolva ezáltal a bennünk-lakó kufárt, ki mindent felejt ha megcsillan előtte a pénz.

Az alábbi fotókon látható egy frissen épített családi ház, mely előtt nem-sokkal azután ki lett alakítva egy „átemelő-állomás”.

 Ezen csatornázási műtárgy elfolyó vize egy tavacskában a háztól nem messze díszíti a terepet. A tavacskát befedő vastag zöld békanyál látványából mindenki szabadon azt gondolhat a víztisztítás eme egekbe-magasztalt módszeréről amit csak akar. Ha most a kandi figyelmet visszairányíthatom a házra, felfedezhető az ablakába kitett nagybetűs ELADÓ tábla. Vajon miért?

Az egyik lehetőség az, hogy a pénzsóvárság annyira hatalmába kerítette a tulajt hogy élni kíván a csatornázás áldásos ingatlanérték-felhajtóerejével. A másik az, hogy a hosszú évek alatt önerőből épített házát (nyomon követtem az építkezést, míg az idők során előtte rendre elbuszoztam) keservesen feladni kényszerül, mert nem kívánja hátralevő életét egy miazmás tó látványában és szélárnyékában leélni.

Ezen azért érdemes lehet elgondolkodni. Még azoknak is, akik ilyen affértól mentesen, odahaza magabiztosan trónolnak, s üdvözülten szabadulnak saját szaruktól, tiszta ivóvízzel öblítve le azt a közcsatornába, hogy aztán a következményeivel ne kelljen tovább gondolkodniuk; csak álmodozva járjanak, jobbító-öntudattól repedezve, múzeumból balett-előadásra, plázából szuper-shopba, zöld-fórumról öko-tüntetésre, önmagukat hitegetve ki-tudja mivel.

„Navigare nececce est„ = Tájékozódni muszáj.   „Csatornaügyben” is.

Különben olyan bűnöket követhetünk el, melyeket az Emberiség (ha még lesz túlélő) akként olvashat a fejünkre, miként mi, ma, a korai gyarmatosítók jó-szándékától hajtott lavinaszerűen bekövetkezetteket.

Dég,       2016. július 6.             Fuggerth Endre

Szükséges megjegyzések:

❶: Nem minden úgy van, ahogyan látszik. [Ennek legjobb tudói a vakok, a szemellenzősök, és akik háttal állnak a dolgoknak.]

❷: ❶ alattiak jól-felfogott jelentése alapján, máris felmentésemet kell kérjem az ott megjelölt alanyi háttal-állóktól, akik e nem-kritizálható pozícionálásukat arra használhatják, hogy – velem tehát szemben állva – ellenem eljárást kezdeményezzenek, bizonyos kiderítetlenségek által előidézhető pontatlanságokból eredő torzításokból fakadó törvényi passzusokkal összeegyeztethetetlen sérelmezhetőségek okán. [Szabadon, hiszen nem vonja el figyelmüket a látóterükből száműzött valóság.]

---

[1] Vízönellátó: http://www.eautarcie.org/hu/index.html

ugrás vissza a Tartalomra

Közellenség

Tényleg Közellenség?

English version is below

Van-e  ÉLET  az ürülék  NÉLKÜL  … hosszútávon?

Aki látott már valaha aszfalton kívül egyebet – mondjuk: kirándult a vadonban, ahol a vadak korlátozás nélkül és akadály-mentesítve szarnak, utóvéd-jellegű takarító-brigádtól nem háborítva; vagy észlelt földművest amint visszahordta állatai trágyáját arra a földdarabra amely az etetésükhöz valót megtermette – annak lehet némi homályos elképzelése arról, hogy az ürülék nem teljesen felesleges. Ha netán filozofikusabb alkat (pláne ha némi természet-tudománnyal rokonítható tudást is elsajátított), akár eljuthat odáig is, hogy mindez a Természet része.

Azután – végtére az intenzív gondolkodás is átmozgatja a beleket – kislattyog a klotyóra, s ivóvízzel leöblítve szarát már nem is gondol afelől, hogy „küldeménye”, a csöveken megtett hosszú, kényszerű utazást követően már tényleg nem üdén érkezik meg arra az állomásra, melynek kikiáltott rendeltetése nem más, mint hogy ezt a bűzös anyagot írmagig megsemmisítse. Merthogy ott, ugyanez az anyag már „közellenség”.

Azt, hogy az imázs érdekében tisztításnak elnevezett tökéletlen hadakozással 1 vélt közellenségből hány új (makacsabb, ellenállóbb) közellenséget produkálnak, itt nem sorolom. Helyette, koncentráljunk a veszteségre: Volt szar, nincs szar, hiányzik-e valakinek?

Nem tudom, hány embernek mondok újat ezzel, de a Földön minden élőlény táplálkozik. Ki ezzel, ki azzal. Nagyon kevés közöttük az, amely kizárólag anorganikumokon is elél. A legtöbbjüknek szerves-anyagra is szüksége van ehhez. Ha most jóváhagyólag elfogadjuk azt a gyakorlatot, hogy a szarunkat (ellentételezett hozzájárulásunkkal = szennyvíz-számla) miszlikbe aprítva szervetlen anyagokká alakítják át, s ez mint rendszer állandósul, akkor egy idő múltán, ám még a Szaraprítási Érdemrendek osztogatása idején, ezen észrevétlen és lebecsült mikro-világban nagyon sok éhező száj lesz, amin semminemű adakozási-hullám nem fog tudni enyhíteni.

Megpróbálom emberközelbe hozni a szindrómát. Tegyük fel, hogy a kaviáros-lazacos-bambuszrügyes-tofus reggeli után (de akkor is, ha az étek csak főtt-kolbász volt mustárral) néhány órával ebédre vágynál; s a mosolygó séf a bifsztek helyett elibéd tálalna egy csésze gőzölgő vizet meg egy márkás palacknyi levegőt, majd jó-étvágyat kívánva magadra hagyna ezekkel. Te meg kanálcsörgetve kiabálnál utána hogy mi a rossebet képzel, hol a Főnök, és ami még eszedbe jut… mindaddig amíg kimerülve éhenhalsz.

Vagy: Kivárod türelemmel azt az időt, míg a csak szervetlen anyagokból építkezni képes mikro-lények a vízből (H₂O), a levegőből (CO₂, N₂, …), a maguk nehézkes, lassúdad módján, más apróbb lények hevenyészett besegítésével, újra-felépítik azokat az aminosavakat (állnak: C, H, O, N, …), amelyekből még némi türelmi idő után előállna az a fehérje, amit bifsztek formájában reméltél a séftől.

Szóval, ahogyan a régi Illés-nóta mondja: „Mondd, TE mit választanál?”

Vagy kissé konkrétabban, hogy átadhasd másoknak is:

„Ezzel kapcsolatban gyakran említem a vízöblítéses vécé ökomérlegét. Az a vízmennyiség, amit egy ilyen vécében egy személy évente elpazarol, elég lenne annak a földdarabnak az öntözésére, amelyik a kérdéses személy élelmét termeli. A szennyvíztisztító által szétrombolt (és nitrát szennyezéssé alakított) a vécéből kijövő szerves biotömeg, elég lenne, megfelelő komposzt formájában, ugyanannak a földdarabnak a trágyázásához. Ebből kézenfekvő az a tény, hogy minden vécét használó személy a bioszférában saját élelmi alapját rombolja szét.”

Országh József   [http://www.eautarcie.org/hu/ ]

Dég,       2017. január 7.           Fuggerth Endre

ugrás vissza a Tartalomra

Really a Public Enemy?

Can Life on Earth

be sustained without our poop,

on a LONG TERM?

Whoever  has seen on his wanderings in life other than concrete over pavement – say, he rambled the wild, where animals are wont to excrete without barriers whatever, unmolested by echelons of cleansing teams teeming in the rear, or he observed a peasant bringing back his animals’ dung to the piece of land that gave them feedstock – he may then arrive at a vague hint that there could be a role around (known or not, foggy or clear) for every piece of droppings, be that came from the livestock or from their master. In a more pensive mood, especially for those with a backpack of natural sciences, the thought may roll until discovered: poop and dung are brotherly part of Nature.

Then – since thinking at large used to act on the bellies – on a tootle groping towards the loo, these philosophers of their passing mood waste no further precious thought as they flush their body-waste down with plenty of drinking-quality water that their load, after having travelled held captive through a labyrinth of tortuous tubes beneath, will not arrive fresh indeed at the sewage-station, which is put there to act uttermost vigilant in destroying the ordure arrived to its last speck. Since, on that far-away post, our detached part gets assigned and treated as Enemy, allegedly full of horrible dangers towards us.

The following articles  in this blog will definitely enumerate how many new (more resistant, intractable, pesky) real enemy is beget from the declared one via the half-baked struggle that bears the robe of Sewage-treatment, which stands as euphemism for obliterating the matter declared previously as Enemy. Here I only touch upon the question un-put: Whether anything is lost by this adamant annihilation. Or, as the poet would have writ: Is there any soul around weeping for the poop gone by?

While I try fast  not to come up with any platitude, I must underline that every living creature on back of Earth consumes viand of some kind. Among this ever-chewing crowd very few species have a diet that is confined exclusively to inorganics, the overwhelming majority would soon die without a bite of organic nature. So, if the general public in a dumb subdual meekly accept, approve, applaud the practice by which the highly organic poop is turned to wholly dead inorganics (assisted by wide consent of citizens in the form of paying their wastewater-bill) and this as a ruling system is let to go on, then, after a little more than a wee time but certainly parallel with events of distributing Prizes of Ordurance for lifelong dense perseverance in the field, there would emerge innumerable hungry mouth gulping air only among these organic-dependants, unable to be relieved even by the greatest ever surge of dole.

I venture  to enlighten the syndrome. Suppose that after a breakfast composed of caviar and smoked salmon on a piece of tofu bestrewn with dried bamboo shoots (or a somewhat simpler hotdog taken in hurry) the passing hours have a call on you to order a meal in an eating-house. And then, you sitting in comfort bearing the rolling waves of gastric juice, instead of your usual beefsteak the chef serves you with a cup of steaming-water and a bottle of fresh mountain-air, and he leaves you with them and his polite whisper of wishing you good appetite. Which course of dealing is highly probable to evoke certain harsh notes and perhaps deeds too, up to your wits and humours, all left to go on undisturbed until you opt to leave for another bottle of fresh-air next-door or die on the spot of hunger.

Or, with a patience and self-restraint of few, you mark time sat fixed for the period needed for those microorganisms that are able to thrive solely on inorganics until they re-build from water (consisting H and O) and air (consisting O₂, N₂, CO₂…), via their lazy and nonchalant ways, getting casual help at times from other likewise partners, those amino-acids (composed of C, H, O, N…) which serve as starting-material for another build-up, at the end of which may lurk the beefsteak you longed for to receive immediately.

Arriving at this bifurcation it seems time to make up your minds: Which way should we go?

The dilemma in more concrete form is worded by its recognized tester as follows:

To test sustainability of Water-closet let us see its eco-balance clear: ·    The amount of water wasted by a person in a WC over a year is roughly enough to irrigate the piece of land that gives his food. ·    The amount of biomass flushed down (that is: his poo and pee) and sent for annihilation to sewage-plants (where they transform into inorganics causing only pollution and eutrophication) would be sufficient in form of compost to keep the same area productive and healthy each year. ·    Which sums up: every person on Earth relying bedazzled on the deceptive benefit of a WC destroys the very foundation of his own food-supply. Joseph Országh    [http://www.eautarcie.org/en/]

[translation of the Hungarian original of January 7, 2017]      August 11, 2019

Back to the Content

A Tisztítási Hatásfokról

A Tisztítási Hatásfokról
English version is below

Van-e különbség abban: HOVA is szarunk?

S mi köze van ehhez a "tisztítási-hatásfoknak"?

Midőn eljöve a csüggesztő nap, melyen nem máshonnan mint a Vízügyi Szakemberek állapot-felmérő önbevallásaiból derül ki[1] feketén-fehéren, hogy a Szennyvíztisztító-telepeikből elbocsátott tisztított-vizek hatására válnak folyóink lassanként békanyállal borított nyitott szennyvíz-elvezető árokká, akkor az utolsó mentsvárba kapaszkodva ezen nagyra-hivatott állomány szóvivői kijelentik:

„Nincs más hátra, növelnünk kell a Tisztítási Hatásfokot.”[2]

Mely kijelentésben azonban van egy ormótlan bökkenő:

Ha ez ilyen egyszerű és kézenfekvő teendő, miért nem került eddig a látótérbe?

Valamint: kecsegtetnek-e bármi perspektívák e lózung mögött?

A válasz rendkívül egyszerű. Az efféle homályos, üzenetszerű-kijelentések mindig csak a dolgok elodázását segítik előzékenyen elő. A szemafor mellé csomagolt terminus technicus pedig csak azt kívánja a szélesebb rétegek torkán lenyomdosva velük elhitetni, hogy e közpénzen tartott fehérköpenyes hadsereg kellő szakmai magaslatról uralja a terepet, a gyeplő jó kezekben van.

Nos, amíg ezek a hatékony kezek az üdvös Tisztítási Hatásfok megnövelésén munkálkodnak lankadatlanul, elébevágva kétes eredményeiknek elmondom az alapvető tudnivalókat, nehogy a hosszas boldog reménykedés azután végeláthatatlan sírás-rívásba forduljon:

Képzeljük el, amint egy jóféle lakoma után egy illusztris vendégre rájön a rosszullét, s még józan fejjel de már összeszorított szájjal latolgatja, hova is hányjon? Szegődjünk most gondolatban a szorongatott mellé, ám mint akinek kevésbé sürgető a döntéshozatal; s vizsgáljuk meg a lehetőségeket.

·       Ha kimenne a Természet ölébe, s ott a földre deponálná e torkát csiklandó anyagot, pár nap múltán a rondaságnak ott se híre se hamva. A föld televényét lakó miriádnyi apró élőlény ugyanis táplálékforrásnak tekintve rá elemészti azt, s vele a talaj tovább gazdagodik. (A társasági higiéniát és a kapcsos etikettet ez csak annyiban kell korlátozva érintse, hogy e rövid időszak alatt tartózkodni javallott az adott terepen meztélláb tapicskolni.)

·       Ha azonban, akár kényelmi akár más megfontolásból az előtte-álló levesestányér tartalmába ürítené feltörő gejzírét, a megkönnyebbülés után gyötrő aggodalmakkal szembesülhet. Rábízhatja-e vajon további étkeztetését azokra az udvaroncokra, akik kéztördeléseik mellett búgó hangon biztatgatják: „Cseppet se féljen Nagyjóuram míg minket lát, rövidesen elkezdünk dolgozni a Tisztítási Hatásfok növelésén, hogy mire megéhezik újra-feltálalhassuk a tehetségünkhöz képest megtisztított levest.”

Akiknek e parabola nem falra-hányt borsó, az nem állhat távol attól hogy meg ne értse: pontosan így van ez a szarral és a huggyal is. (A finomkodók felé: Ha Rabelais szókimondása oly dédelgetett és főhajtásokkal kísért általuk az irodalmi magaslatokon, akkor ne fordítsanak felháborodva hátat önnön testük produktumának se.) Amit jobbára nyugodt lelkiismerettel, ivóvízzel öblítenek mind messzebbre el maguktól – hogy nem sokkal azután (rábízva magukat egy korlátaiktól szabadulni képtelen siserahadra) egy pohárnyi csapvizet elvont méltósággal kortyolgatva, befogadják magukba a folyásirány szerint fentebblakó kultúrlények által hasonló aktussal kibocsátott, ámde azóta hatósági hatékonysággal megtisztított vizet is.

Hisszük vagy sem, de mindkét fent-említett anyag – melynek nevén-nevezése is ájulást-felháborodást-kiközösítést von maga után a „jobb körökben”, ám melyet rutin-szerűen mindannyian naponta termelünk s ürítünk – bizony ugyanúgy a Természet része, mint amennyire mi magunk is azok vagyunk. Mint ahogyan része annak a szárazföldi állatvilág minden egyes résztvevője is.

Ha a megértéshez most – a képet egyszerűsítendő – a civilizált ember színrelépése előtti állapotot vesszük, elmondható: Szennyvíztisztító-telepek akut hiánya ellenére sem volt probléma akkor a folyó s felszíni vizek tisztaságával. Pedig a csacska állatok a földre szartak, minden hátsó gondolat vagy rafináltan kimunkált utógondozás nélkül. A fennmaradó tisztaság egyik alapvető oka az lehetett, hogy nem a vízbe szartak. Lehet hogy csak azért, mert ez gyakran jelentős vándorlást igényelt volna, révén a szárazulatnak csak a töredéke nyílt vízfelület. De lehet hogy egy bennünk már eltompult hatodik érzékük sugallatára tettek így.

A hosszútávú fenntartható tisztaság (mely után sóvárogva ma a Nagy Kijelentések Korszakát éljük) másik fő pillérét a parabolában ugyan már említettem, de nem árthat megismételni: hogy ne csak a józan paraszti ésszel bírók értsék meg, de a több-száz publikációikkal körülbástyázott akadémikusok is[3] elrágódjanak rajta: Az anyaföld oly módon képes megemészteni a reá pottyantott természetes anyagokat, hogy azáltal önmaga is gazdagodik. Ezen elemésztés során az említett salakanyag sokrétű és bonyolult kémiai változásokon átmenve relatíve oldhatatlan állapotba kerül, s az élőtalaj elválaszthatatlan, szerves alkotójává válik. [Olyannyira, hogy a természetes csapadék nem lúgozza e kötött tápanyagot ki belőle, s nem zúdítja a folyókba – mint teszi azt a vízoldható, anorganikus, „termésnövelő”célzatú műtrágyák esetében.] Helyette, stabilan és hosszabbtávon tározódva, a talaj termőerejére támaszkodó teljes bioszféra életképességét növeli, illetve biztosítja szinten-tartását.

Ha mindezek megértése után az embert visszahelyezzük az állatok közé, akarom mondani e háborítatlan szcenárióba, akkor adja magát a nyilvánvaló következtetés: a környezeti tisztaság csak abban az esetben tartható fenn, ha e jövevény is idomul az elemi szabályokhoz. Azaz: nem a vízbe üríti a szarát. Rábízva azután magát hitegető középkáderek korlátos képességeire, kik technológiai virblik egymásutánjaival rukkolva elő, vezetik a munkamegosztás okán magukat rájuk bízók sokaságát az összeomlás felé. Hanem a vizet messzire kerülve, szaranya elhelyezésével a föld felé fordul, mely a természetes megoldást kínálja.

Természetesen nem az az elvárás, hogy a társadalomba szerveződött és városokba tömörült emberek szűkölve egyenként az erdőkbe rohanjanak amint rájuk jön a szapora. Van számukra e rohangálásnál lényegesen kényelmesebb, megnyugtatóbb megoldás. Az elvi alapokat már többen is lefektették. A legkimunkáltabb, legátfogóbb, s civilizációsan is leg-adaptálhatóbb ezek közül Országh Józsefé, aki a vegyész szemüvegén keresztül vizsgálja, tárja fel, s értelmezi közérthető formában mind a tudnivalókat, mind a teendőket.[4]

A technológusoknak és mérnököknek csupán az a feladat maradna, hogy ebbe az irányba forduljanak. 

A Tisztítási Hatásfok  délibábja  helyett.

Dég,       2017. január 4.           Fuggerth Endre

---

[1] OVF-jelentés (https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/2017/01/szennyviztisztito-telepek-eroltetett.html)

[2] E lehetetlen vállalkozásról bővebben: Hatás-fokos (https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/p/hatas.html)

[3] Pláne, ha erre magas pozíciójuk s elfoglalt posztjuk is eleve determinálja: mta:NT (https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/p/mta-nt.html)

[4] Vízönellátó http://www.eautarcie.org/hu/

On the  Efficiency  of Wastewater-cleaning

Does it really matter whereto we eject our droppings ?

Has it anything to do with “Cleaning-efficiency” ?

At the sore moment the dire details get discovered

 – from nowhere but the very confessions gathered by the cream of wastewater-management teams, that the clear-declared effluents of modern sewage-treatment plants are the primary sources that change our watercourses to sewage-canals marked by smell, sight, and composition –

faceless spokesmen of this caste come out with their ultimate card:

“We will sure overcome these difficulties by increasing the Efficiency of Cleaning.”

·     This bold statement leaves us but with a conundrum.

·     Should the solution be really so simple, how it comes they have not done it before?

·     We may also ask: Should we hail such an articulation as a promising perspective, or as a hogwash of the day?

The ensuing answer decrypts the riddle. Messages with palpable emptiness are assertions of the kind that help only delaying matters smooth. The thrown-in terminus technicus is a proven device to gain confidence among the crowd of outsiders, which verbal maneuver makes the listeners believe the sewage-herd bustling around the task is up to control, there is nothing to fear from but to trust them awaiting their promised miracles to happen, the wheel is in sure hands.

Now, until these trusted hands race mindlessly over the task to reach the set increased goal without a lull, I will leisurely inform you on the infirmity of their science brief and in simple terms, trying to save part of the pain when the endless blind hope alters inevitably into a permanent cry of oath.

To see the point clear let us escort a VIP over his tossing, who is with open mind but mouth already kept shut, bearing the attacks from beneath as an aftermath of a prodigious meal, ponders deep his choices as to where to vomit. Wholly understanding both his desire and dilemma but less pinched by the circumstances, we shall investigate the alternatives.

Should he step outdoor, where trees sprung towering high from the soil in the fresh air, and deposit his vicious burden there, signs of his passing mood could hardly be traced after several days. The myriad of microorganisms whose natural habitat is the virgin soil regard the arrived surge as food though mal-delivered, yet, they will eat it away – and the passive soil will grew richer thereby. The bony sisters of hygiene and etiquette pertaining the matter are confined to the observance of restraining for a wile from trespassing the area barefooted.

However, if he with his rolling belly overfilled, be it dictated by comfort of any kind, opts for remaining sitting and thus spews his eruptive geyser right into the soup-plate before him, he might despite his physical relief face with a certain discomfort towards the future. Whether it will be wise to trust with the services about his meals those courting flunkies who are always around amid their oily pre-apologetic tirades, like “There is nothing to fear of, milord, until we are around; we shall attend the matter with haste, aiming right at enlarging the bullshit bull’s eye role of Cleaning Efficiency, definitely at a rate to meet your restored appetite, and we will re-serve the soup refined according to our utmost.”

Those who received this parable with resonance are now before accepting: something of very same applies to our combined pee and poo. Which both, however, are till date agreed on as it being the wisest way for their removal to rinse each down and away with plenty of drinking-water… only to get later as you open the tap to fill your glass (via the services of those half-tutored minions) the water (cleaned so much as their officially-proven methods permit), which inhabitants somewhat upper in the river treat exactly like you.

Believe or not, poo and pee – even their utterance may spell you out of good company, despite any of its honorable member keeps daily cozy relations with his own – is close the best part of Nature. Just like us, meaning the animal kingdom as a whole.

To help engrave the previous let us get the picture simpler. If we regard the stage before homo sapiens has taken his tentative foot on planet Earth we may see: Sewage-plants were nowhere in existence; yet, despite such dearth of these appliances even the smallest tributary carried water clean enough up to direct drinking from. All this at a time, when every creature excreted random and nonchalantly, utterly free of mental burdens as to what exigent pursuits are to be carried out with their scattered droppings. The clue for this enigma lies in this brief guidance: None of these terrestrial creatures excreted right into the face of water. One explanation for it may come from the simple fact that to spoil water steadfast would have needed to bear the discomfiture of wanderings with bellies full until at least a creek is met, since the relatively small area of open-waters are away and scattered throughout the mighty continents. The other explanation is to gain validation not before a psychologist finds ways to communicate with them and the obtained attestation enables him to claim that these creatures have an innate workings in their simpler instinct-system telling them what is proper – which workings are either at standstill or gone with other goods in us as we man grew more and more intricate in brain or otherwise.

The principal governance of Long-Term Cleanliness (itching for which we now live in the Epoch of Great Postulations) has already been touched upon in the parabola above, yet its rephrasing could not be useless in sending the message over not only for the people of the land with a timeless gift to perceive the obvious, but towards those peeping half-hearted from behind the paper-fortresses of their hundred-so publications, to chew and digest it. The mute and patient soil beneath our tramping feet is not only apt to but readily treats everything of natural origin, by which process it emerges with profit done for each participants of the system, its own part being the elevated humus-level, gained from the intricate conversion of the nastiest ostracized deportees too. This conversion, controlled by unknown collaboration of soil-microorganisms of unfathomed diversity, ends up in a soil-structure that retains its organic-matter even against intermittent soaking or heavy rain – poles apart from those inorganics deposited in enormous quantities throughout the fields as “fertilizers”, which are prone to take an easy leave (right into the water-courses – spreading thus poisoning the water-sources) not to mention here their other damages while present in the soil. The incessant renewal of the so tuned-up soil-structure has then a pivotal-role in controlling the whole terrestrial biosphere, with a buffering-capacity to dampen vicious fluctuations emerging from the incidental straight proportional with the humus-content within.

If these workings of Nature is understood well and we re-place humans into the circle of animals, I meant to point the undisturbed scenario discussed above, then it requires no new theorems to comprehend: In order to maintain Long-Term Global Cleanliness the newcomer must adopt safeguards and obey the rules that govern the System. That is:

·     The closest observance of Not and Never discharging unwanted matters directly into water of any kind is to be adhered to.

·     Also necessary is to guard alert over avoiding temptations of easing conscience by putting high trust in hands of sewage-masters, who by their blunt and vague promises of introducing soon newer-methods under project (intended to solve what they do not even understand) lead by nose mankind absorbed in their own affairs infallibly towards environmental abyss.

·     And while avoiding the mere touch of water, we must, so to speak, turn pooward for the mercy of soil, which treats us with benevolent equity.

These, however, bring no such compelling consequences that force city-dwellers to run and reach a forest in-time when their bellies issue an order. There exist arrangements other than running to and fro. Working designs has already been laid long before, but the best-fitting practice that possesses no setback yet offers the most comfort is Eutarcie’s, a lifework of Joseph Országh, professor of chemistry at Mons Belgium. He treats the whole matter along chemistry, with clear and informative explanations regarding all details of how and why.

Technologists and engineers have nothing more left than turning their faculties in this direction.

Instead of chasing the mirage of deceptive Cleaning Efficiency.

January 4, 2020    Endre Fuggerth      [transposing the Hungarian original of January 4, 2017]

Back to Content