2017. március 18., szombat

[… nincs másra mód, mint kemény szavakra …]

A Megtisztulás Útja


Gyarlóságaink bizony számosak, így célzatos javításukra tett minden lépés melegen üdvözlendő. Vannak irányzatok melyek a belátás közelebb-jöttét a test ostorozásával kívánják elérni – jómagam a meggyőzés eszközéül a logikát választom, mellyel az agyra kívánok célzott hatást gyakorolni, s mely eszköz kétségbevonhatatlanul hatásosabbnak bizonyult már mind-ama alkalmakkor mikor a megcélzott nem ugrabugrált veszettül miként-ha páni félelemben, avagy ült meredten blazírt nyugalommal a bizonyosság fölényes mosolyával is jelezve: nemigen szenvedhet kárt, hisz a célpont oly parányi.
Vezérelvem ezúttal is a fokozatosság: egyszerre csak egy gyarlóságot küzdjünk le. De sajna, még e mérsékelt megközelítés ellen is váratlan s csahos támadások érnek; veszett artikulációjuk azonban oly zagyva és dühödt hogy az sem világlik ki belőle: vajon ellenkezésük nem abból az aggodalomból fakad-e hogy – a lépésenkénti iramot sikerrel tartván – ha nem is hamar, de eljő a nap mikor kifogyunk minden gyarlóságunkból, s akkor mily félelmetes űr tátong majd tévelygő lábaik előtt?
Mai gyarlóság-kezelő leckénk témája egy félreértés eloszlatása.
Essen szó az emberi szarról akárcsak érintőlegesen is, még a legjobb körökben is tapintható egyfajta elzárkózás, távolságtartási óhaj, rendreutasító-szándékú tekintet, megbélyegzési-kiközösítési igyekezet. Alább rámutatok ezen reakciók helytelenségére, mely alapvető folyamatok meg-nemértéséről tanuskodik; s az összefogottság kedvéért itt eltekintek annak elemzésétől, hogy a civilizálódás eddigi menete hol s mikor bicsaklott meg annyira hogy ezen allűrök a szarral szemben ma még feljebb helyezik önmagukat.
Nézzük a dolgot kicsiben. Vegyünk egy szelet nyers húst. Bármilyen éhesek is vagyunk, nem valószínű hogy nekiesünk nyersen felfalni: előbb megsütjük – azaz átalakítjuk – azután élvezetet is nyerve belőle elégítjük ki elemi szükségleteink egyikét. Vegyünk most egy kupacka friss szart. Ha pánikrohamunkban nem semmisítjük meg azonnal, megfigyelhető hogy elöregedvén – azaz bizonyos átalakulások után – mily szépen gömbölödik közelében az a dinnye, mely édes-hűsítő levére nyaranta oly nyálcsorgatóan vágyunk.
Nem feledve e mikrokozmoszból nyert tanulságot, most vizsgáljuk meg ugyane párhuzamot nagyban. Az emberiség haszonállatok tartásával-nevelésével gigantikus méretekben termeli a húst. Vajon azért, hogy az előálló nyerhús-áradatot üdvrivalgások közepette, törvényi szankcióktól kordában-tartottan, technologizált cső- és kád-rendszerekben, magas energiaráfordítással megsemmisítse? Nem ez az általános gyakorlat. A nyers-húst tudatosan, védő óvatossággal átalakítják ehető fogyasztási termékekké, hasznot hajtva ezáltal abban az értelemben hogy nem kell majd az éhezéstől szenvedjünk. Mindez megfogalmazható így is: a nyers-hús érték, bár ez megfoghatóbban csak az átalakítás után realizálódik. Még szerencse hogy EKKORA előrelátásra képesek vagyunk.
Mivel sokakhoz kívánok szólni a továbbiakban is, bátorságot kell öntsek beléjük, jelezve: az alább következő dolgok megértéséhez sem lesz szükség ennél nagyobb előrelátásra.
A Természet rendje szerint minden élőlény a táplálkozásával arányosan ürít. Állatok esetében az ürítés produktumára a tömör szar kifejezés a legáltalánosabban elterjedt, így a követhető közérthetőség kedvéért is e szóhasználatnál maradok. A földi élet hajnalán túl de még igen régen, a szárazföldön a növények térhódításával az állatok is megjelentek, lassacskán benépesítve a teljes szárazulatot, s vígan ettek és szartak – anélkül hogy bárki is takarított volna utánuk. Oly hosszú ideig működött ez a „rendetlenség” hogy ma csak fej-kapkodva bámulunk, azt sem tudva hogyan mentsük ki magunkat kérész-életű létünk mindennapjainak káoszából, melynek szerves része hogy saját szarunkat statáriális elrendeléssel mindenáron megsemmisítsük, szervetlen alkotókra bontva vissza ha már nem lőhetjük ki az űrbe, s még az anyag-megmaradás ósdi, röghöz-kötő elve is itt van a nyakunkba. Hacsak észre nem vesszük: a szar érték.[1](1) Melyet nem azért hozott létre láncfolyamatok eredőjeként a Természet hogy valamely aberrált erő azt megsemmisítse. Nem, a szar is (miként a nyers-hús) az átalakulása után lesz igazán hasznos, valójában nélkülözhetetlen. Nélküle megszűnik lassanként a talaj termőereje, mely így nem képes eltartani a terményeit fogyasztó állatseregletet, s a folyamat mindkettő kipusztulásával végződne. Az állatvédők megnyugtatására előre kell jelezzem hogy a tornyos városokba tömörült emberiség lesz e pusztulás első, s talán egyetlen áldozata: jelen igyekezet szerint minden szarmorzsát megsemmisít,[2](2) és annyi élelmiszert rakat a kizsarolt földekről a polcaira amennyit már csak vegyszerek bevetésével képes kiizzadni a kiüresedő vidék.
Elfogadva tehát hogy a szar érték, mely átalakulása után megnövekedett értékkel bír,[3](3) le kellene nyelni a keserű-pirulát hogy az eddigi szarkezelési hozzáállás többet ártott az egyszerű szarkeverésnél, s helyet kellene végre adni annak a szemléletnek mely a szar és eddigi megsemmisítői között újraírja a helyes rangsort, valamint annak a gyakorlatnak mely a szar értéknövelő átalakulását nemcsak kézbentartja és kiaknázza, de tudatos átalakító lépésekkel még-eredményesebbé is képes tenni.
Szerencsénkre, létezik egy alapvető munka, mely mind a szemlélet mind a gyakorlat kapcsán fenti értelemben nemcsak útmutató de részleteiben is kimunkált mű, mely azonban elvészne a Tudás Egyre Sokasodó Tárházában, ha a fixa idea pusztán e TEST tovább-hízlalása (a szak-zsargonban: publikálj vagy pusztulj), semmint kihúzni e roskadozó tömeg alól még idejében azt ami értékes. Erre irányul az én garabonciás tevékenységem is „Ó Világmindenség, kinek a Titkárod vagyok”, mondom együtt Swifttel, midőn elárulom hogy e mű alkotója a Magyarhonból ’56 okán emigrált Országh József,(4) ki 30 évnyi nem-szponzorált kutatás eredményével „vergődte fel” magát a tudományos csodabogárig az akadémikuskodásra hajlamosabb alkatúak mind-népesebb mezőnyében.
Ezért, anélkül hogy elvenném kenyerét – szerencsés véletlen hogy ennyit azért meghagyott számára a Tudósvilág; nekem (igaz, kissé más közegben) már nem volt ekkora szerencsém – nem ismételhetem el itt mindama gondolatokat melyek művében olvashatók: legszerencsésebb az a fordulat ha az érdeklődő maga veszi kézbe.(5)
A mű csúcspontján, katarzisként megélheti az addigiakat maradéktalanul megértő, hogy az értéktelennek gondolt biomassza átgondolt kezelésével akár a klímaváltozást kézben-tartható folyamat(6) is a rendelkezésünkre állhat – ha közben okosan merítünk a szarunk adta lehetőségből.
[Félreértések elkerülésére: a magyarázatnak nem része sem ezoterika sem misztika – és mégis meglepően kevés kémiai evidenciát igényel. Ellenben, várhatóan sok konfliktust generál – elsősorban azokkal akik már letették névjegyüket e folyamatok körül az asztalra, s most kiderül: a szar többet ér.]
Ám aki (egyelőre hitetlenkedve a fentiekben) megáll a műben taglalt alkalmazások részleteinek megismerésénél, az is világosan fogja látni: Ha a szart a jelenleg uralkodó, szennyvíz-tisztításnak álcázott módszerekkel nem semmisítjük meg ezek után, akkor:
1.) megszűnik felszíni vizeink gyorsuló ütemben fokozódó eutrofizációja,
Azaz nem terem mindenütt békanyál, eltűnik az algásodás, visszaszorul a hínárképződés, és még a halak sem pusztulnak el nagyban majd az oxigénhiánytól.
2.) csökken élő- és talaj-vizeink nitrát-terhelése,
Meg ugyan majd csak akkor szűnik e teher, ha a fülbemászó elnevezésű műtrágyák (az alkalmazások zömében ammónium-nitrát) rutinná vált kiszórásával felhagynak. [Annál is inkább, mert van helyette ezerszer hatékonyabb anyag, mely milliószor jobban harmonizál a Természet rendjével, és egyben olyan változásokat elindító ha nagyban alkalmaznánk, melyről álmodni sem mernénk. De nem is kell, mert ez nem álom, hanem mind-mind automatikus velejáró hozadéka a komposztált-szar átgondolt biomassza-forgalmának.]
3.) megszűnnek a nagybani szennyvíziszap-elhelyezési problémák,
Merthogy e javarészt hasznosítható anyagot tönkreteszi mindama veszélyes anyag mely az ipari üzemekből származik. Ahol még ma is az a kalkulus érvényesül, hogy olcsóbb a büntetést kifizetni mint beruházni és tojakodni a mocskuk tisztításával. S ezen felderítetlen mocskok követhetetlenül mind beletereltetnek abba a közcsatorna-rendszerbe, melyet az elrendezők megkérdőjelezhetetlen bölcsessége úgy ítélt jónak, hogy testvériesen fogadja magába a háztartási fekáliás szennyvizeket is – de hogyha úgy esik, hát birkózzék meg egy adódó felhőszakadással is. Így legalább ez a színtiszta esővíz is azon minutumban szaros-vegyszeres lesz … de nem folytatom a sort, legyen itt ennyi elég.
4.) magától eliminálódik a veszélyes-anyag és a gyógyszer-maradékok teljességgel kezelhetetlen víztisztítási problematikája,
Merthogy, amivel a piedesztálra helyezett jelenlegi szennyvíztisztítás soha nem fog megbirkózni azt a mezei ad-hoc komposztálás simán megoldja. Mese? Nem, kémiai evidencia. Ugyanis bármely reakció lezajlása (legyen itt egy adott gyógyszer-maradék lebomlása) alapjában 3 tényezőtől függ.
1. Az aktív reaktánsok koncentrációjától.
A szennyvíz híg-vizes oldatában ez értelemszerűen meglehetősen csekély (máskülönben ezektől kellene utólag a vizet valahogyan megtisztítani!); nem úgy a szilárd komposzt-kupacban (ahol szinte minden anyag reaktánsként szerepelhet).
2. A rendelkezésre álló időtől.
A szennyvíz tartózkodási ideje a tisztítóműben jelentősen korlátozott, a folyamatosan érkező és fogadandó hatalmas volumene miatt. Nem így a komposztálás esetében, ahol az összehasonlításban töredéknyi térfogatú komposzt kupaca akár 1 év hosszat is háborítatlanul elpihenhet.
3. A lehetőségek tárházától.
Picit világosabban: a szennyvíz híg-vizes oldatában meglehetősen kevés-féle aktív reaktáns vagyon, így a lehetséges reakciók száma is korlátozott, miértis felettébb gyakori az eset hogy ezekből egyik sem jön be. Magyarán: nincs is mód rá hogy megtörténjék a lebontás.
A komposzt-kupac ezzel szemben nyüzsög a mikro-organizmusoktól: mind egy-egy reaktánsnak vehető. Ráadásul magasabb szervezettségük miatt multi-funkcionális képességekkel felruházottak (többféle anyagot is tudnak táplálékukként kezelni: azaz, mindezeket átalakítják-lebontják). S ezen túl még gyors evolúciós-adaptációs képességűek is. [Gondoljunk csak a szintén a mikro-organizmusok kategóriájába tartozó kórokozókra, melyek igen rövid idő alatt „kicselezik” az ellenük bevetett egyre újabb antibiotikumokat.] Így az lenne az igazi csoda ha valami általuk megemésztetlen (azaz átalakulatlan) maradna.
[Vannak persze kételkedők, akiknek az efféle okoskodás nem elég. Többre vágynak. Ezen vágy arra sarkallja őket hogy minden egyes áldott (vagy áldatlan?) gyógyszermolekulát – melyek száma egy másik bölcs elgondolás mentén csak nőttön-nő – meg kívánnak vizsgálni: vajon tényleg hatásos-e a komposztálás? Ezeket ők tudományos kutatásnak nevezik, mikor ekörül serte-pertélnek ügyességükhöz mérten. Nekem (ha elfér még itt egy magánvélemény) e tevékenység inkább ahhoz hasonlatos, mint amikor konkrét elsőfokú egyenletek garmadáit oldja sorban meg ma valaki rettentő tudálékossággal. S tenné ezt úton-úttalan, míg a világ világ, mert képességei erre elegendőek, s mert kalibere odáig nem terjed hogy észlelné: a paraméteres megoldás megoldó-képlete már egy ideje létezik, s eldugottan csendesen piheg, míg őkelme serényen és megfeszítve az egyedi eseteken munkálkodva tör magas babérokra.]
5.) megszűnik a talajvíz-tartalékok pazarló felélése,
Merthogy amit most kiveszünk – ha a használat után a csatornába csorgatjuk, ahonnan meg a tisztításnak nevezett hókusz-pókusz után a folyókba eregetik, kihessegetve így az egészet az országból – számunkra bizony elvész örökre, akárha a lovat porcióznánk ki a seggünk alól. Míg, ha az ésszerű vízhasználat után az Országh-féle megoldással élünk, a kivett vízmennyiség nagyjából ugyanoda csurog vissza ahonnan kivétetett – megjárva esetleg közben egy ingyenes, okszerű kertöntözést is.
6.) ezáltal csökkenthetők bizonyos aszálykárok,
A nagyobbak elkerülésére persze mást is be kellene vetni. Amihez megint-csak inkább az agyra lenne szükség (fenti mű olvasgatása közben) semmint 24-órán át zebegő nagyteljesítményű szivattyúkra „belvizesnek” nevezett időkben, melyeket így már 2 hónap múlva követhetik az aszálykáros-sirámok.
7.) és megmaradna mindaz az energia (képletesen és valósan is) amivel e fenntarthatatlan szar-annihilációs megaprojekt, szétzakatolva a természetes folyamatokat, üzemben tartja önmagát.
Ha mindezen kedvezőtlen – és jelen állapotok között sehogyan sem kezelhető – problémák eltűnnek, a „Talányos Cím” beváltja ígéretét: a valódi megtisztulás útjára léphetünk Hogy ezeken túl mik a további pozitív hozadékai Országh József módszerének? Az aszfaltot róva, belőve, egy aktuális tüntetés béna résztvevőjeként úgyszólván semmi. Egyéb népcsoportokat pedig újfent a műve olvasgatására buzdítanék.

Dég,       2016. április 30.         Fuggerth Endre

[A [x] számozott élőkapcsok a Vízönellátó(7) oldal Szerkesztőjének hozzáadásai, melyek mögötti tartalmak pontosító felvilágosítást adnak a tovább-érdeklődőnek. Országh József]
[Numbered links come from the Author of Eutarcie page, pointing to contents that detail the issue in depth for the more-interested. Joseph Országh]


(1) Szarkeverő társadalom – A Szent Szar dicsérete http://www.eautarcie.org/hu/05b2.html
(2) A hagyományos szennyvízkezelés tudományának az alapvető tévedései http://www.eautarcie.org/hu/02b.html
(3) Az ürülék(hez)től való (v)iszonyunk http://www.eautarcie.org/hu/05b.html
(4) Országh József bemutatása http://www.eautarcie.org/hu/01b.html
(5) Hogyan függetleníthetjük magunkat a városi vízellátástól és a szennyvízcsatorna hálózattól? Lépések a klímaváltozás megfékezése felé http://www.eautarcie.org/hu/index.html
(6) A klímaváltozások megfékezéséhez vezető folyamat http://www.eautarcie.org/hu/07b.html#j

(7) = ref.5