SZÖRNY


 Bemutatom a Jövő Környezetvédelmi Mérnökeit.
A szennyvíztisztítási „kutatásaikon” keresztül.
Hogy a helyére tegyük: kalap-emelés dukál, vagy egyéb jár nekik?
S hogy az egész „Szakma” mire és hova való.

a  Szörny
a  Körülvevő  Szörnyeteg
A  Környezetszennyező  Szörnyezetvédelem

Tévutak,  Feleslegességek,  Bűnök.
Minden  ami  nem  Tudomány.

v Nem tehetek róla, de sírás lesz a vége.
v Bemutatom alább a jelenkort domináló környezetvédelmi-kutatásokat.
v Amivel megítélhetővé válik: mekkora szükség is van ezekre.
v És a végén, remélem, felsejlik majd sokakban a kérdés: hogyan lehet környezetvédelem az, ami valójában kéretlen környezetterhelés és környezetrombolás?

Bevezetés
Jelen diszkusszió során áttekintünk 4 frissebb szakdolgozatot, a környezetvédelmi kutatásoknak nevezettek közül, melyek 2007-2009-ben készültek, abban a nagyműhelyben, melynek kohóiból bizonyára számos hasonló termék öklendett elő.
Eme szakdolgozatokból már sikerült levonnom olyan megállapításokat, melyek barátilag támasztják alá hogy:
1.) Az un. „óra-átállítás” mint energia-spórolási lehetőség a szennyvízipar működtetése mellett abszolúte felesleges, merthogy az utóbbi a bioritmusunk évenkénti kétszeri megzavarásával járó kikalkulált energianyereségnek a többszörösét herdálja el. [Ld.: Vekker[1]]
2.) A szennyvízipar nem könnyítést hoz, hanem effektív tehertételt ró a környezetre. A rengeteg fajta és féle, jobbára orvosolhatatlan teher közül csupán egyetlenre mutatva rá a TEHER[2] c. írásban. Arra amelynek az átlátásához a legkevesebb szakmai ismeret is elegendő: a szennyvíziszap (szükségszerű) komposztálásához vezető út energia-mérlegének az összevetés-szerű megvilágításával. A szennyvíziszaphoz vezető termékek ugyanis már a keletkezésük pillanatától is készek a komposztálásra; ám ehelyett, a szennyvízipar e termékekkel számtalan Canossa-járást végeztet, mielőtt arra fanyalodna hogy komposztálásra küldje azt amit nem képes máshogyan „eltüntetni”. E megannyi felesleges Canossa-járatásnak ott csak az energia-mérlegére hívtam fel a figyelmet, a járulékos terhek borzalmának részletező leírásától (a figyelem-koncentráció érdekében) tartózkodva.

Célkitűzés
Jelen elemzés során sem célom kiemelni minden maflaságot: túl sok lenne a tennivaló.
Jobbára 2 dologra fogok koncentrálni e tartalmak vizsgálatakor:
1. Mennyire is kézben-tarthatók a szennyvíz-tisztítás alap-folyamatai?
2. Mitől nem „kóser” a szennyvíziszap?
A vizsgált dolgozatokban fellelhető, a vezértéma vérszegénységét leplezendően jobbára ismétlődő, a szakzsargonok egymásra-hányásával orros tudománynak látszani kívánó rengeteg szöszmötölve részletező tudálékos együgyűség mondatközi bevágása alaposan szétzilálná a világosan követhető gondolatmenetet. Emiatt azt az utat választom, hogy csak a legszükségesebbek idézésével (amennyiben a mondatszerkezetre ez is túlontúl megterhelő, akkor csupán szimpla ráutalással) indítom útjára azt a gondolati-láncot, mely bizonyító-erejű következtetésekre vezet.

a  Tisztítás
Nézzük, miket kínál a tisztítási folyamatok körül az 1. szakdolgozat.[3]
A nitrifikációról:
„…a Nitrobacter érzékenyebb a környezeti változásokra, mint a hirtelen pH, nagy hőmérsékletváltozás, az alacsony hőmérséklet, terhelésnövekedés esetén előfordulhat a nitrit megjelenése. Mivel a nitrit erős méreg ezért lemérgezheti az egész rendszerünket. Tehát megállapítható, hogy a nitrifikálók az eleveniszapos rendszer gyenge pontja. A nitrifikáló baktériumok legfontosabb tulajdonsága a növekedési sebességük mellett a hőmérsékletfüggésük. Az optimális hőmérsékletük 30 °C, ez alatt az aktivitásuk jelentősen lecsökken, 12 °C alatt szinte teljesen megszűnik.” (18.oldal)
Hát ezek rossz hírek.
Ha ehhez azt is hozzávesszük hogy a nitrifikáció az egyik alapvető (mi több: a kezdő) lépése a művi szennyvíztisztításnak, akkor ez nem tréfa.
Ha az említett esetlegességek közül csupán a hőmérséklet-érzékenységet nézzük, akkor az alábbi a helyzet: Magyarország éves (átlagos) középhőmérséklete 11 oC. Ami ekkora felülnézetből arra is ragadtathatná a felületes cenzort hogy hivatalos visszafogottsággal kijelentse: A rendszer a tetszhalott stádiumban állandósulva fungál. Azonban itt vannak az évszakok, melyek kimozdítólag hatnak ebből – de ott kíséri a nappal s az éj kettőse is, mely erre azért tompítólag hat. Ezt azonban nálam is szebben meséli el a mellékelt ábra[4]:
Nem szabad felednünk, hogy a nitrifikáció a szabad külső térben zajlik – merthogy a szennyvíztisztítók bizonyos elgondolásokból nem a klimatizált irodákba lettek telepítve. Ha most (engedékenységünk bizonyítékaként) az ábrán látható „kvartilisek” felső értékeit erőltetjük, akkoris csak áprilistól októberig adódik a 12 oC küszöb-érték feletti. (Amihez egy csöpp időt ugyan még hozzátoldhat a trugymóban dolgozó bacik által produkált reakcióhő.) Azaz, legalább 5 hónapon át nagyonis kérdéses hogy mi a helyzet ezen a fronton. Netán e döglődő periódus színesítésére titkon áldoznak a mesterséges fűtés oltárán? Az optimális 30 oC-ról hát ne is essék több szó.
Ráadásul, a nitrifikáció agóniájakor mindközül a nitrit szaporodik fel. Ami nemcsak (idézem!) „lemérgezheti az egész rendszerünket”, de egyben az elbocsátásra kerülő „tisztított” szennyvízzel a befogadó környezetbe is ezt a mérget szállítja, „tálcán”. (Ami az esetek túlnyomó többségében: felszíni élővíz.)
Ennek ellenére „megy a szekér”, hisz’ az idvezülten vízbe-szaró városi polgár rohan a saját mókuskerekétől hajszoltan, s nem érdeklik az efféle csacska szakmai részletek.

A foszfor-eltávolításról:
„A foszfor biológiai eltávolításának alapja, hogy az eleveniszap sejtjei a szükséges foszfort a környezetükből veszik fel és beépítik testükbe. A fölösiszap eltávolításakor így ez, a sejtekben tárolt foszformennyiség is eltávozik a rendszerből. Az eleveniszapos eljárásnál, az anoxikus medence elé kapcsolt anaerob térben adják le a polifoszfátbaktériumok az aerob térben akkumulált foszfátot, és helyette tápanyagot vesznek fel. Minél több tápanyagot tárolnak be az anaerob zónában, annál hatékonyabb lesz a foszforeltávolítás az aerob medencében. Tehát ahhoz, hogy hatékony biológiai foszforeltávolításunk legyen elengedhetetlen a könnyen hasznosítható tápanyagellátás az anaerob zónában. Az eljárást lényege, hogy az anaerob reaktorban oldatba ment összes foszfor eltűnik az eleveniszapos reaktor oldatából és az eleveniszapban összegyűlve, majd az utóülepítőben kiülepedve foszforban gazdag fölösiszapként távozik a rendszerből.” (folyt. alább)
Némi szóhasználat-modulációval ez így fest:
Ezek a spéci sejtek az oxigén-mentes zónában lefogyókúrázzák még a saját foszfor-tartalmukat is, s helyette bezabálnak az ott kerengő egyéb kínálatból. Majd az oxigén-dús környezetbe kerülve, a zaba mértékével arányos foszfort vesznek fel az oldatból, beépítve azt a saját szervezetükbe. Úgy legyen. A záró-akkord megállapítás rövidítve pedig ez: „az anaerob reaktorban oldatba ment összes foszfor eltűnik, … fölösiszapként távozik a rendszerből”.
Figyelt mindenki?
A melldöngető eredmény az, hogy ami foszfort bétettek, azt ki is vették.
Naccerű. De hisz akkor e herce-hurcával ki lehet…
Nem. Úgy néz ki, nem lehet.
Mégis, mi van azzal a foszfor-mennyiséggel ami eleve benne van a zagyban, s a primer cél ennek a kivétele lett volna?
Csak türelem. Erről regél a dolgozatbeli áttekintés következő, alábbi mondata:
„Általában a biológiai foszforeltávolítás nem elég hatékony a határérték tartásához, ezért vegyszeres kicsapatást is alkalmazni kell.” (folyt. alább)
Helyben vagyunk.
Nem megy magától? – Jöjjön az erőszak.
Maga a gardírozó erő eszméje alapvetően nem kárhozatos, de nézzük a körülményeket.
Tehát vegyszert kell HOZZÁADNI, ahhoz hogy tisztuljon. Nem képzavar ez, vagy súlyos ellentmondás? Nem lesz ebből kalamajka? Nemsokára kiderül.
„A kémiai foszfor-eltávolításnál oldhatatlan vegyületeket eredményező kicsapást végeznek. Ezek a vegyületek azonban a redoxpotenciál növekedésekor átalakulhatnak oldható módosulattá. Fontos a humin anyagok, humin savak hatása is, ugyanis a kicsapásnál jelenlevő humin anyagok rengeteg Fe(III)- at kötnek meg és ezzel késleltetik a foszforkicsapást. Másrészről a huminsavak is képesek az oldhatatlan foszfátot visszaoldódásra késztetni. A szennyvizek vegyszeres foszfor kicsapatásánál, tisztításánál általában a többértékű fémionok, mint vas, alumínium vagy kalcium ionokat használják.” (19. oldal)
No, ez itt jó nagy összevisszaság. Persze, lehet belőle sokkal nagyobbat is csinálni. [Dolgoznak is sokan ekörül.] Dédelgetett álmom, hogy egyszer mindenki tisztán lásson ebben. Ám ehhez némi egyszerűsítéssel kell éljek.
Képzeljük el, hogy valaki az egyik kezünkbe csimpaszkodva fogva-tart. Ez tekinthető úgy, mint valamilyen erősségű kapocs. Ami (csak példaképp) egy szimpla orrba-vágással bontható, bár néha elég egy sértőnek vélt szó is. Most legyen ez a fogva-tartó valami egy karjait rugalmasan mozgató 8-karú polip. Hát itt bőven nagyobb erőbedobásra lenne szükség a szabaduláshoz. Ha ezt a kémiára vonatkoztatjuk, akkor az első esetben a kézenfogó partner egy 1-fogú ligandum, a második eset polipja pedig több-fogú ligandum. [Ha egy több-fogú ligandum kötésbe-fog egy fém-iont, akkor ezt kelát-kötésnek, a vegyület(részlet)et magát pedig kelátnak nevezi röviden a szakirodalom.]
Szennyvíz-mágusaink oldható vas(III) sókkal vasfoszfátként lecsapatva távolítanák el a kérdéses foszfort – mivel a vas(III)foszfát elenyésző mértékben oldódik a vízben. (Ha más zavaró körülmény nincs jelen. Csakhogy itt van; nem is kicsi; rögvest kitérek rá.) A foszfát-anion itt 1-fogú ligandumként viselkedik. [Igaz, 3 db vasatommal szemben – s minden vasatom is 3 db foszfát-anionnal tart közvetlen kölcsönhatást.]
Ha viszont jelen lenne e lecsapatáskor az oldatban több-fogú ligandum is, akkor az a vasat erősebben köti meg, tehát a foszfát ottmarad, hoppon, az oldatban. További vas(III) só-oldat adagolásakor is mindaddig a több-fogú ligandummal bíró vegyület köti meg a vasat, amíg vannak még rendelkezésre-álló „nyitott csápok”. Csak ez UTÁN jut szóhoz a foszfát, s zajlik le a tervezett/várt FePO4 kicsapatás.
A szennyvíz-zagyban nem kis hányadban jelenlevő un. humin-anyagok pedig bővelkednek a több-fogú ligandumokban. Nem elrettentésül, inkább logikai-játék gyanánt mutatom be egy lehetséges részletét a humin-anyagoknak*.
* Ugyanis kémiailag ezek távolról sem egységesek, számtalan-féle felépítésűek lehetnek. Oly óriási méretűek és bonyolultságúak (valamint reaktivitásaikból fakadóan szinte állandó változásban vannak) hogy teljes szerkezet-felderítésük máig nem történt meg.



M jelenti a fém-iont; néhány keláció bejelölve.
Lehet keresgélni a kelációs helyeket.
 [Az 2-fogú ligandumok helyei ott vannak, ahol a fém-ionnal együtt 5 vagy 6 tagú gyűrű képződik. (A ligandum „foga” mindig elektron-donor atom. Itt Oxigén és Nitrogén.) Továbbiakat, valamint a 3 és több-fogú ligandumokat akkor leljük meg, ha a szabad rotációk mentén elfordulva a térben 2 ligandum-készségű molekula-részlet kötésnyi távolságra kerül egymáshoz.]
Ha most a mérleg nyelvére tesszük azt is, hogy a kezelendő szennyvízben több-ezerszeres feleslegben vannak a humin-anyagok az eltávolítandó foszfáthoz képest, akkor már világosabban látjuk:
1.) Milyen őrült pocsékolást kell végezni a vas-sók beadagolásakor.
2.) Milyen rettenetes bizonytalansággal jár mindezek ellenére a célzott és vágyott foszfor-eltávolítás. (Ugyanis a humin-anyagok késleltetett, ad-hoc szerű szabad belső rotációikor a még le nem kötött ligandumok gátoltból nyitottabb helyzetbe kerülhetnek, s ezáltal magukhoz „szippantva” a vasat a gyöngébb foszfát-kötelékből, a már kicsapódott vasfoszfát foszforja ismét oldatba megy.)
3.) Mi borzalom is történt eközben a humin-anyagokkal.

Ha most eme pontok mentén konklúziókat kellene levonnom, azok az alábbiak lennének:
Az 1.) pont ezt jelenti: Jelen szennyvíztisztításban a tisztítást úgy kell érteni, hogy néhány bolhafingnyi anyag eltávolítása okán több lavórnyi vegyszert zúdítunk egyenesen a környezetbe. Itt lenne érdemes újraolvasni, értelmezni, számonkérni, esetleg leverni a serénykedő résztvevőkön: mit is rögzít a Törvény (ha már a nyakunkba varrták) a környezet-terhelésről.**
** [1995. évi LIII. törvény Alapfogalmak 4. § 6.10 környezetterhelés: valamely anyag vagy energia közvetlen vagy közvetett kibocsátása a környezetbe. Elég béna definíció – de erre majd másutt térek ki[5] – arra viszont alkalmas, hogy megvillantsa a törvényhozás szellemi tartalékait.]
A 2.) pont ezt jelenti: Tettük a dolgunkat, ennyi tellett tőlünk, ne is várjanak többet. Ha ez nem is kellő mentség, azért elég világosan kijelöli a haladás irányát: Szélnek-ereszteni mindet, s tenni helyettük valami jobbat. SOKKAL jobbat. Mert lehetséges.
A 3.) pont alatt van talán a legsúlyosabb következmény. A szennyvíz-iszapbeli humin-anyagok (melyek normál esetben a humusz zömét adják) szinte a bénulásig le vannak blokkolva. A sok hozzáadott vas a ligandumok többségét lekötve tartja. Pedig, a talajban a humusz felel azért, hogy a növények számára a legkülönfélébb fém-kationokat ilyen-olyan energia-állapotú kötésben elérhetően tárolja. Csakhogy épp ezt a funkcióját tette tönkre a dübörgő szennyvíztisztítás fenti foszfor-eltávolítási manipulációja. Nem csoda, ha a mezőgazdászok (öntudattalanul is) berzenkednek az efféle szennyvíziszap használatától***.
*** A helyzetet 3 tényező tovább súlyosbítja:
1. A kelátok stabilitása a fém-ion vegyértékével nő. Így a 3-vegyértékű vas jóval erősebben kötött mint a 2-vegyértékű Calcium és Magnézium, nem is szólva a vitálisan fontos de 1-vegyértékű Káliumról s Nátriumról. Tehát ezt a „vasba-vertséget” a szennyvíz-iszapból származó humusz rendkívül nehezen és lassan tudná csak kiheverni.
2. Nemritkán Al(III) sóval végzik a taglalt foszfor-kicsapatást. Ez annyiból érdemel figyelmet, hogy az alumínium tudvalevően nem élet-alkotó elem. [Tessék az élelmiszerek beltartalmi táblázatait böngészni.] A vízoldékony alumínium-sók káros hatása az élővilágra mélységeiben ugyan nem kellően tisztázott (mégis: az alumínium lábosok és főzőedények gyorsan kimentek a „divatból”), de ez nem kellene felmentést adjon efféle szabadosságra. [Továbbá, mint 3-vegyértékű kation, éppoly erősen blokkolja a humin-anyagok természetes funkcióit mint a Fe(III).]
3. A közcsatornával közösített szennyvíz tartalmazza az ipar elfolyó-vizeit is, s a toxikus nehézfémek innen, ezáltal kerülnek a rendszerbe. Ezek zömmel 2-vegyértékű kationok, és a sorsuk kettős lehet:
a) Kelátként kötődve a humin-anyagok ligandumaihoz, abban felhalmozódnak s benne maradnak – tovább súlyosbítva a leendő szennyvíz-iszap lehetséges felhasználhatóságát.
b) Oly sok vas/alumínium-sót használnak a foszfor-kicsapatás „teljessége” érdekében, hogy a 3-vegyértékű Fe és Al lecseréli a kelátból e 2-vegyértékű toxikus fém-ionokat, miáltal ezek kiűzetnek az oldatba. Ekkor ezek az elfolyó vízzel mennek dalolva tovább.

Az „egyesített” csatornarendszer hátrányai:
„Egyesített csatornarendszernél a csapadékok hatása erőteljesebben jelentkezik többlet víz formájában. Az ilyen településeken a szennyvíztisztító méretezésénél oda kell figyelni a hidraulikus terhelésre. Ilyenkor lényegesen meg kell növelni az átemelő és ülepítő kapacitásokat. Különösen kritikus a csapadékvíz hatása, ezért a helyi adottságokat és csapadékviszonyokat is feltétlenül figyelembe kell venni. Ha a tervezésnél ezt nem sikerült kellőképpen figyelembe venni, akkor az üzemeltetés során súlyos problémák léphetnek fel. A korábbi gyakorlatban kénytelenek voltak a telep üzemeltetői rendkívüli csapadékvízterhelések esetén a híg részlegesen tisztított szennyvizet egyenesen a befogadóba vezetni. Bizonyított tény, hogy az ilyen csúcsterhelésekkor kimosódó szennyvíz és szennyvíziszap az első 1-2 órában érkezik. Ezután minimális szerves-anyag, nitrogén és foszforterheléssel, a csapadékvízzel hígított lakossági szennyvíz jelentkezik. Azonban az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ilyen nagy esőzések alkalmával a hígított szennyvizek szennyezettségéhez hozzáadódik az utakról (CH-ek, gumi, ülepedő anyagok, stb.), háztetőkről (nehézfémek, ülepedő anyagok, stb.) a rendszerbe kerülő szennyezés is. Ezekkel nem is az a nagy gond, hogy többletterhelést jelentenek, hanem számos esetben megváltoztatják a tisztítóban lejátszódó folyamatokat, és ez által csökkentik a tisztítás hatásfokát. Nagy lökésszerű térfogati terhelések azonban nemcsak a heves esőzések esetén fordulhatnak elé, hanem abból is eredhetnek, hogy az időjárás hirtelen melegedésével a télen leesett hó elolvad. Ez a rosszabb, mert ilyenkor nemcsak a hidraulikus terhelés jelent gondot, hanem egy tartós károsító hatás jelentkezhet a nitrifikációnál. Ez a beérkező hideg hólé a szennyvizünket annyira lehűtheti, hogy nitrifikáció teljesen le is állhat, ez nagy veszélyt jelent, mert ilyenkor a nitrifikálók annyira kipusztulhatnak a rendszerből, hogy csak hetek-hónapok múlva állhat vissza az eredeti állapot. Súlyosbítja a helyzetet, ha egylépcsős eleveniszapos rendszerről van szó és az utóülepítője többszörösen túlterheltté, válik a dinamikus terhelés hatására, mert ilyenkor az eleveniszap egy része „kimosódik” és nehezebb a nitrifikálókat újra elszaporítani.” (20.oldal)
A probléma gyökere abban van, hogy a medencék menthetetlenül alapvető sajátossága a fix térfogat, az eső meg erre fittyet-hány. [Mert az, hogy külön csatorna fogadja az égi áldást (s használja e nem-szennyvizet célzatosan!) akkora pazarlás, amit Karinthy egy diabolikus sarokból így láttat : „De miért nem készítenek pesti háziurak külön kéményt áfonyáshúsnak?”] Egy korábbi írásomban (Hatás-fokos[6], III. v részben) már taglaltam ezt a problematikát. Szóval, ilyenkor muszáj a szennyvizet tisztítatlanul tovaengedni e környezet-ügyeskedőknek. olyannyira, hogy ezt néhol regulába is tették.[7]
Azzal a tudással is gazdagodtunk, hogy az ipar elfolyó-leve mellé társként becsatlakozik ily esetekben még az utak szennyezési-terhe is. Amivel „nem is az a nagy gond, hogy többletterhelést jelentenek, hanem számos esetben megváltoztatják a tisztítóban lejátszódó folyamatokat”. Ezt azért nehéz úgy értelmezni, mint a totális kontrolt a tisztítás felett.
A hóléről is megtudtuk: e berkekben távolról sem úgy fogadják, „hollé!”. Dögrovást hoz erre is, arra is. Mert általa a:
nitrifikáció teljesen le is állhat
az eleveniszap egy része „kimosódik
csak hetek-hónapok múlva állhat vissza az eredeti állapot
E zsonglőrködők számára az egyetlen segítség az lehetne, ha nem esne se eső se hó. [Ha másként nem megy, tiltsa meg a Törvény.]

A 2. szakdolgozat[8] a nitrifikáció körüli pH problémát pontosítja:
„Kémhatást tekintve a nitrifikáció során savanyodik a szennyvíz, mert egy mól ammónium oxidációjakor két mól sav keletkezik, melyből egy felhasználódik a denitrifikáció során. Ez a savanyodás mészhidráttal csökkenthető Ha túl savas lesz a szennyvíz (pH< 6,5) akkor az mérgező mindkét baktériumfaj számára. A lúgos közeg (pH> 8,2) pedig a nitrobakter fajokra toxikus, a megadott érték fölött azok működése leáll, és a nitrit felhalmozódik.” (12.oldal)
Vagyis:
A nitrifikáló-baktérium saját életfunkciója gyakorlásával olyan helyzetet teremt, hogy felszámolja önmaga életlehetőségét? Öngyilkos baktérium? [Esetleg „Emberi színjáték” a mikro-kozmoszban?]
Ez abszurdum – és mégis valós. A szárnyaló szennyvízipar szabadalmas szánalmassága. Ugyanis a Természet e paránya (ha teheti) nem a szennyvízben fuldokolva él, csupán művileg oda-kényszerítették, és ott az istennek se boldogul. Az ő természetes világában sokszorta kisebbek a koncentrációk, s így az előidézett pH változás is elenyésző: nem lesz a hígabb közegben gyilkosa az elfogyasztott táplálék.
Egyre világosabb, hogy ez a tisztító-gúnyában tetszelgő morbid mánia erőskezű kormányost kíván. Mindeközben a rabszolgaságra fogott Nitrobakter halálos sorompók közt lézengve navigál.

Nem menve ezúttal semmiképp a részletekbe, mindössze a párhuzamosítás okán, meg kell említsem hogy az az alternatív módszer[9], melyre az alábbi szakaszban utalás lesz, úgy küszöböli ki a fenti borulékonyságot, hogy millió-féle baktériumot vet latba. Akárcsak a Természet. Amelyik tudja a dolgát, s nem kreál csődhelyzetet. Hacsak el nem ragadják tőle a tennivalókat, átvéve a teljes hatáskörét, megerőszakolva mindenütt. [Ha lehet, azok által akiknek az eredeti működés alapjairól fogalmuk sincs, az ehhez szükséges tudásnak pedig végképp híján vannak.]

a  Szennyvíziszap
Lássuk ezek után, mi derül ki a szennyvíziszapról.
Azt már tudjuk, hogy van benne egy csomó vas(III) ion, a foszfor-lecsapatás okán. Jócskán blokkolva a humin-anyagok vitális jövőbeni funkcióit. (Ami körülbelül akkora áldás, mintha ahelyett hogy a megéhezett vándor az őrölt-paprikát ízesítésül a zsíros-kenyerére szórva kapná, seggbe-durrantják vele kajánul.)
Arról is tudomást szereztünk, hogy „a nagyvizek idején” kéretlenül de bemosódik és az iszapban landol sok más nem-belevaló anyag. (Az utakról. ld. fentebb.) Hát ez se történne meg, ha más elrendezés melletti gondolkodásnak és megvalósításnak teret adna a mai kirekesztő hozzáállás.
Arról viszont szégyenlősen hallgatnak e dolgozatok, hogy az egyesített szennyvíz-kezelés következményeként számolhatunk benne olyan komponensekkel is, melyek kizárólag az iparból érkeznek, s fajtáik és toxicitásaik a legszélesebb skálán mozognak – s melyek listája naponta „győzedelmesen” bővül.
A bónusz pedig a következő:
Az iszap-sűrítés nemcsak a legkacifántosabb, energiafaló elrendezések egymásutánját igényli (Iszapsűrítés, Iszap-víztelenítés, Iszapszárítás), de vegyszeres beavatkozást is kíván. A 2. szakdolgozat megfogalmazásában:
„A víztelenítési eljárások megkezdése előtt célszerű valamilyen kondicionáló szert adagolni az iszaphoz, mert a benne lévő víz egy része felületi erőkkel kötődik az iszaprészecskékhez. Szervetlen kondicionáló szerek a két- és háromértékű fémek sói és a mészhidrát. Szerves kondicionáló szerek a polielektrolitok. Elsődlegesen az utóbbit alkalmazzák, hiszen abból sokkal kisebb mennyiség is elegendő az iszap besűrítéséhez (3-10 kg/t iszap szárazanyag). A polielektrolitok elektromos töltéssel rendelkező szerves makromolekulák.” (17. oldal)
S nehogy tévedésre gondoljunk, a mennyiségeket az adott konkrét technológia leírásakor pontosítja is:
„Az éves felhasznált polielektrolit mennyisége 2300 kg …. egy tonna szárazanyaghoz 7 kg polielektrolit volt szükséges.” (67. oldal)
Amire azért volt gyönge utalás az 1. szakdolgozatban is (a mindössze 9500 lakos-egyenértékűre kalkulált Bólyi régióra):
„A vegyszerek (vas-klorid, nátronlúg, mésztej, polielektrolit, klór) adagolására az öt, egyenként 200 literes oldó tartály és a hozzájuk kapcsolt adagoló szivattyúkkal van lehetőség.” (40. oldal)
Ha mindettől még nem kezdi el kiegyenesíteni a kaszáját az elkeseredett paraszt, vagy nem kezdi el hegyezni a fülét és ceruzáját a zöldítésre felesküdt újságíró, akkor elárulok még egy sötét részletet. Az iszapos zagyba adagolt kondicionáló-szereknek az a tulajdonsága hogy segít az egymással összetapadni nem-akaró iszap-részecskéknek a víztartalmukat leadni (miáltal az összetapadás megtörténik), voltaképp azt jelenti hogy összeomlasztja a lebegő-iszap kolloidális struktúráját, éspedig oly módon hogy a kicsapódott iszap képtelen lesz újra felvenni a vizet. S mivel az iszap-szemcséken megtapadva e kondicionáló-szerek/poli-elektrolitok ott is maradnak, egyben effektíven gátolják a későbbeni vízfelvételt is. E mutatványnak köszönhetően, ez a „kondicionált-iszap” a talajra kihelyezve, és abban szétterülve, tovább rombolja az ott jelenlevő humuszt is: annak a kolloid-rendszerét is felborítja, így e beavatkozással a talaj víz-háztartása nemhogy javulna de tovább romlik. Hát ennyit még e „találmány” árnyoldaláról.

Akkor most szeressük-e ezt az iszapot vagy se? Ölelje-e a kizsigerelt, éhező föld a kebelére, csak mert van benne (némi nem elkótyavetyélt) nitrogén és foszfor (a legkedvezőtlenebb formáiban), vagy pusztuljon az egész ahogyan van, az energia-szektor „Zöldítésének” az oltárán? (Mert van erre az irányzatra is agyvelő.)

Mind az ösztönös, mind a kémiai megalapozottsággal már tudatosabb szintre emelt fanyalgás ezen iszap termőföldre helyezésétől tehát érthető.
Nem úgy a Törvény magasából megfogalmazottak. Melyek a 3. szakdolgozatból[10] idézve így szólanak:
„Nem juttatható ki szennyvíziszap a határértéket meghaladó toxikus elemtartalmú talajra, valamint ott, ahol a talaj
1. pH értéke 5,5-nél kisebb,
2. szélsőséges mechanikai összetételű (durva homok vagy nehéz agyag),
3. a termőréteg vastagsága kisebb mint 60 cm,
4. talajvizének átlagos szintje 1,5-m-nél sekélyebben van.
Szintén tilos a szennyvíziszap felhasználása:
− 6%-nál nagyobb lejtésű területen,
− védett természeti területen,
− rét és legelő művelési ágban hasznosított területen,
− felszíni vizek parti sávjában, árvíz és belvíz veszélyeztetett területeken és vízjárta területeken,
− azokon a mezőgazdasági területeken, ahol ökológiai gazdálkodást folytatnak.” (17-18.oldal)
A rengeteg, pontokba szedett tiltás, mely mindinkább alappillére minden újsüttetésű törvénynek, csak annyiból kritizálható itt, hogy a fennmaradó tekintetekben megengedő, nem zárta be ott is a kaput. Márpedig a fenti pedigrével bíró szennyvíziszap voltaképp sehol nem kívánatos.
A baj ezzel a törvénnyel, meg a hozzá-kapcsolódó számtalannal az, hogy másban nem is képesek gondolkodni mint a művi ipari-szennyvíziszapban. Az az elrendezés azonban, amely közcsatorna, szennyvíztelep, és vegyszeres (átalakító, kordában-tartó, stimuláló) adalék NÉLKÜL oldja meg flottul a kommunálisan keletkező ám direkte nemkívánatos végtermékek (ürülék + vizelet) ártalmatlanítását (mezőgazdasági-eredetű hulladék – mely másutt „szemét” – hozzáadagolásával), olyan anyagot termel (érett komposzt) amely mentes mindazon terhektől, melyek a művi-szennyvíziszap elválaszthatatlan velejárói. Arról nem is beszélve, hogy minőségi tápanyagokban és egyéb beltartalmi jellemzőkben sokszorosan felülmúlja azt. Ez az anyag tehát kiváló lenne a talajjavításra, talajerő-utánpótlásra. Viszont – mivel a törvénykezés meg a szennyvíz-szakma magát az alternatív elrendezést sarokba-szorítva gyakorlatilag minden szinten tiltja – az ilyen művelésből titkon előálló komposztra (ha nem ismerik fel, hogy büntethessenek is miatta) ugyanazt a csuhát húzza mintha az is szennyvíziszap lenne. S emiatt ennek a tökéletes anyagnak az elhelyezése is tiltott, a fenti bogas regulák emelkedett szellemében.
Ennyit ama szigorral párosuló értelemről.
Nem fogok itt hosszas, időt-rabló vitába menni minden fentebbi törvényi alponttal, de 1-2 dologra rámutatnék érintőlegesen, mi is a betartásuk esetén a környezetvédelmi hozadék:
– „szélsőséges mechanikai összetételű (durva homok vagy nehéz agyag)” talajok tehát ki vannak eleve zárva a talajjavítás lehetősége alól. (Maradjanak örökre szélsőségesek.)
– A vékonyabb termőrétegű talajok termőrétegének az erősítése/szaporítása szintúgy tiltott zóna. (Ahogy tehát az idővel/igénybevétellel vékonyodik, úgy lesz a vastagításuk egyre inkább tiltottabb.)
– A lejtős, eróziótól is rombolt szerkezetű talajok magukra (pontosabban: a további erózió kényére-kedvére) hagyva.
– Öko-gazdálkodású területeken a garantáltan vegyszermentes komposzt használata megtiltott. [Ha majd ez mint mérföldkő jelenik meg a tudástárban, javaslom fölé tömör alcímként: „Ökológiai szeppuku”.]

Túllépve a törvényi fejezeten, s erőt + útmutatást is merítve az ottani tiltásokból, e 3. szakdolgozat a továbbiakban annak szenteli a figyelmét, hogy körüljárja az iszap elégethetőségéhez vezető hosszú és kacskaringós utat, beleértve az iszap-víztelenítés megannyi kényszerű fázisát, melybe az alábbi részlet is vegyül:
„1.4.3. Meszes kezelés
Az iszap vegyszeres stabilizálása, melynek során lúgos vegyszerek, oltott-mész (Ca(OH)2) és égetett-mész (CaO) használható. Az eljárás során, a vegyszeradagolástól függően a pH 12 fölé, a hőmérséklet 60°C fölé növelhető, mely körülmények között a fertőtlenítés igen rövid tartózkodási idővel (pár óra) is biztosítható. A meszezés csökkenti a szagok keletkezésének lehetőségét, mivel a lúgos pH gátolja a mikrobiológiai folyamatokat, továbbá a nagyobb pH gátolja a H2S és az illó szerves savak párolgását is. A baktériumok újabb növekedése és újbóli szennyezése nem jelentkezik, amíg a rendszer pH-ja 12-nél nagyobb.” (24. oldal)
Ez a lépés csak azoknak üthet szöget a fejébe, akikben megmaradt az emlék, és gondolkodni is hajlamosak. A 2010. évi Ajkai vörösiszap-katasztrófa során még a 10-es pH esetén is állt a vészhelyzet. Az itteni 12-es pH fölötti stabilizált iszap esetén tehát a mezőgazdasági-célú felhasználás szinte kizárt. Amennyiben pedig ez a fajta iszap-stabilizálás teret nyer, úgy valóban nem marad más hátra mint szabadulni tőle ahogyan lehet. A szabaduló-művészetekben jelenleg reneszánszát éli az elégetés. [Így volt ez a boszorkány-perek idején is.]

Magára az „égetni vagy nem-égetni” polémiára itt nem térek ki, részint mert épp elég az ottani bégetés, s mert aki a szükségtelen biomassza-megsemmisítés centrális elvét nem ismeri, annak a témában amúgyis elkelne egy alapkurzus. Ezt nagyban megerősíti az is, hogy az alapvetően helyes meglátások mellett, mint amilyenek ezek:
Az iszap égetése során salak keletkezik … mely veszélyes anyagnak minősül. (29. oldal)
Az égetés hátránya, hogy az másodlagos környezetszennyezéssel jár.
Ökológiai szempontból kedvezőtlen, mivel a termikusan bontott anyag kikerül a természetes körforgásból.
… az égetés technológiájának igényei … igen költséges beruházásokkal érhető el.
…az égetés beruházási és üzemeltetési költségei lényegesen nagyobbak a hagyományos eljárásoknál (mezőgazdasági elhelyezés, lerakás) (36. oldal)
Belekerülnek az argumentációba effélék is:
„A biomassza tüzelésű erőművek nemcsak fosszilis energiahordozókat takarítanak meg, hanem a légkörbe is kevesebb széndioxidot juttatnak. Biomassza elégetésekor csak annyi széndioxid termelődik, amennyit a növényi fotoszintézis felhasznál, tehát elvileg kevésbé környezetszennyezők, mint a szén-, vagy az olajtüzelés.” (41. oldal)
Ami vagy nagyon tömör (feltehetően klimatológiai) bölcsességet kíván takarni (és ez tökéletesen sikerült is), vagy elemi bukfenc a kémiai 1x1-ből.


Még egy „katonát”?
A 4. szakdolgozat[11] röpke bemutatását azért választottam, mert illeszkedően illusztrálja a fenti pontokat abból a perspektívából, ahogyan ez a kísérletező laboratóriumokban zajlik, e környezet-jobbításra szakosodott talentumok által.
A leendő szakmérnök – mára már, 10 év elmúltával, meglehet hogy valahol potentát szenny-vízfej – kétféle modell-szennyvizet kreál. Alkotói: tejpor, karbamid, (NH4)2SO4, CaCO3, Na3PO4, Na-acetát, cukor. [Hogy erre mi vagy ki vezette, nincs részletezve. Mivel a valódi szennyvíz összetétele ennél tizezerszerte más, így e kísérlet (érdemében és kimenetelében) hasonlatos lehet ahhoz az operációhoz, amit Uruguay-ban hajtanak végre egy makkegészséges alligátoron, csakhogy felépüljön nyavalyájából egy a Rókus-kórházban fekvő beteg.] Majd ezeken kísérletezik. Szennyvíz-tisztítana így meg úgy. De inkább átadom a szót neki. Az eredményei összefoglalójából idézek:
Mivel a második reaktorból három nap után elfolyt a teljes iszapmennyiség, és ennyi idő alatt nem tudott megfelelő biofilm réteg kialakulni a hordozókon…így a következő kísérlet során ennek a reaktornak a kikötése mellett döntöttem. … A második konstrukcióban…is az első kontrukcióban tapasztalt események következtek be, azaz…a második lépcsőből ugyancsak kimosódott az aktív biomassza. … Az iszapkihordás elkerülése érdekében a recirkulációs áramok bekötését a hagyományos két iszapkörös rendszereknek megfelelően alakítottam ki… A rendszerről elfolyó tisztított szennyvíz ammónium koncentrációi ugyan 30-40 mg/l-esek…” (44-45. oldal)
Csupán a legvégéhez fűzök kapaszkodót: az EU kibocsátási határérték normája ammóniumra 15 mg/liter. Mert azt ugye nem kell részletezzem, mit is fed az amikor maga az iszap is elfolyik? A történet, azt hiszem magáért beszél. Nekem meg már csak az alábbi mondandóm lenne:

Konklúziók
Bemutatva lett:
1.) Ezen „kutatások” és kapcsos tevékenységeik TELJES ÉRTELMETLENSÉGE.
2.) Bőséges dózist kaphattunk azokból a következményekből, melyek alapján kimutatható az ALAPVETŐ CÉLKITŰZÉSSEL SZEMBENI KONFLIKTUS-HELYZET.
3.) Mindezt azzal a háttérbeli összevetésben, amit egy alternatív módszer kínál – különös tekintettel arra, hogy melyik is „terheli” a környezetet.

Melyek alapján megfogalmazódhatna egy „terület-átrendezési” koncepció :
[vegyészek és „szakmérnökök” között ?]

Ha a környezetvédelmi tudományoskodások közé
ekkora baromságok észrevétlenül beosonnak
 – de aki e terepen alaposabban körülnéz láthatja:
valójában ebből a masszából készül jelenleg minden épület –
akkor nem ártana újragondolni
a cím- s jogosítvány-osztást ezen a területen,
HA AZ ÁLTALÁNOS SZANÁLÁST TÖBBEN MÉG NEM ÍRNÁK IS ALÁ.

Dég,       2017. december 23.    dr. Fuggerth Endre
                                                  [ELTE  TTK  vegyész]




[3] Botlik Dezső: A bólyi szennyvíztisztító telep rekonstrukciójának és kapacitás bővítésének tervezése, Pannon Egyetem Környezetmérnöki Intézet Környezetmérnöki szak, 2008.
[5] Rövidesen előtárom az egész komplexumra vonatkozóakat.
[7] KÁRvíz, (3. káreset elemzése, ottani ref.8) https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/p/karviz.html
[8] Koller Szilvia: A szennyvíztisztítás és iszaphasznosítás vizsgálata a Fejérvíz Zrt. Móri üzemében, Pannon Egyetem Környezetmérnöki Intézet Környezetmérnöki alapszak 2009
[9] VÍZÖNELLÁTÓ: Hogyan függetleníthetjük magunkat a városi vízellátástól és a szennyvízcsatorna hálózattól? Lépések a klímaváltozás megfékezése felé http://www.eautarcie.org/hu/index.html
[10] Sallai Tibor: Kommunális szennyvíz iszap termikus ártalmatlanításának lehetőségei, Veszprémi Egyetem Mérnöki Kar Környezetmérnöki Szak Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Intézeti Tanszék 2007.
[11] Szlávich Csaba: Tápanyag-eltávolítás laboratóriumi biofilmes szennyvíztisztítóban, 2008 Pannon Egyetem Mérnöki Kar Környezetmérnöki Szak Környezetmérnöki Intézet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése