Teher
Meddig tolakodhat
az álcázott tudálékosság?
Gyógyír-e bármire
is ha
a) jogi
köntösbe öltöztetik,
b) környezet-védelmes alamuszisággal lopakodik?
A
dugábadőlés szomorújátéka, egyetlen felvonásban.
Kényelmesedő társadalmunk nagyon ügyel arra, hogy effélével
már ne is találkozhassunk.
Ezért szaglász,
gyomlál, beles minden zugba, s védelmező szándékkal törvényeket kodifikál. Egy ideje épp a környezetterhelés körül. Mert ott bizony
nagy a baj. Köhög, beteg körülötte minden: Amihez csak hozzányúl civilizációs
szándékkal a rohanó tempóban „fejlődő” társadalom, ott szemétkupac keletkezik,
mérgezett talajvíz, algásodó felszíni vizek, élettelen erodálódó talaj, s a
sort lehetne még folytatni. Mondjuk a klimatológiai katasztrófa-kilátásokkal –
ami ugyan egyelőre a lelencek hányatott sorsát éli: a naturális apaságot a
szülő vonakodik vállalni, bár kutatásoknak álcázott érdeklődő pesztrálással
kíséri rohamos cseperedését.
Gyógymódért-megoldásért
persze minden józan polgár sóvárog, de a zakatoló napi robottól szürkén,
elcsigázottan, kifacsartan hogy megtermelje a holnapi kenyerét (mert a jóléti társadalom gondosan figyel és
tervez mindezen részletek teljesülésére), nem jut másra ideje mint
fellélegezve elfogadni ha valaki ez-irányban tenni látszik egy szalmaszálat is.
És vannak is, efféle szalmaszál-bálázók. Törvényből szőnek találomra mind sűrűbb hálót, azzal a célzattal hogy
minden de minden TEHER ami-csak a
környezetünkre háramlana ügyefogyott tevékenységeinkből, az fennakadva
vergődjön ebben a hálóban amíg csak agyon nem ütik, bírságokkal-végrehajtással
lehetetlenítve el a vélelmezett ficánkoló okozót. Ez a háló mára oly sűrű, hogy
moccanni sem lehet igen tőle, mint megfogalmazódott pl. a Maszesz-ben[1]
e szavakkal:
„Zárszóként
rögzítést nyert” [miután bizonyos haszonnal kecsegtető tevékenységre járható utat
találtak] „a szabályozások
sűrűjében” … [már csak az maradt hátra hogy] „a továbbiakban nem
nélkülözhető a jogszabályok betartásával kapcsolatos kompromisszumok
lehetőségének keresése.”
Nos, amíg e kompromisszumokkal
kiutat-kereső társaság lehetőségeihez képest fejvakar, addig mi tekintsünk be a
boszorkánykonyhába.
A Legfőbb Alkotóműhely – „hogy elváljon a szar a víztől” [Csak klasszikusoktól idézünk. Ez Duray
Miklóstól való, a 2004. decemberi megosztó-szándékú népszavazás[2] kampány-pontjait megvilágítandó.] – egy
definíciós bázissal örvendeztette meg a nyugtalankodókat.
E nekifeszülés
végeredményeként kodifikálva lett[3]
minden lehető és elképzelhető rezdülés a környezet-igénybevettségtől
egészen a környezetre gyakorolt hatásig, nem hagyva
semmi esetlegességet, sem az elővigyázatosság sem
a megelőzés paragrafusokba-lehelt mibenléte
körül.
Tették mindezt
azzal a műgonddal ami a napi 100 flekket produkáló író sajátja, azzal a
beleéléssel ami ugyane skriblert jellemzi midőn választott szobafogsága
lefüggönyözött és csukott ablakai mögötti térben engedi repülni tollát,
lefestendő a Természet általa sohasem látott távoli és esendő csodáit, s azzal
a fesztelenséggel ami a céda jellemzője, ki úgy értelmezi a nyitottságot hogy
egy félszeg biccentésre is azonnal szétveti a lábát.
E
törvénykovácsi ceremoniális megközelítésben a környezetterhelés
így értelmezendő: „valamely anyag vagy energia
közvetlen vagy közvetett kibocsátása a környezetbe”. Fikarcnyit sem
gondolva azzal, hogy bárminő élő/aktív rendszerben (mint amilyen a Földünk
bioszférája is) mind anyag mind energia megállíthatatlan körforgásban van az
egyes környezeti elemek között. Miáltal a környezetterhelés általuk megszült definíciója széles skálán
igazodhat a „nesze semmi fogd meg jól” és a „kiperellek az utolsó gatyádból is
ha széles kedvemben úgy akarom” palettáján.
Ha úgy alakulna
hogy valaha is épkézláb tartalmat szeretnének
adni e tételnek, akkor (a jelenleg bekínált érdemdús tartalom megtartása
mellett, amögé) célszerű lenne betoldani: …
azon fölül mint ami a természeti-körforgás sajátja; s maga a teher nagysága
pedig arányos ezekkel az EXTRA-kibocsátásokkal. Ez nemcsak arra adna módot
hogy megítélhető legyen egy tevékenység ártalmatlansága vagy vétkes volta, de
egyben direkt összehasonlítást is kínálna tetszőleges két folyamat
környezetterhelését illetően.
[A sárga-hátterű tételek rendre a jelzett Törvény 4.§-ának az elemei.]
Be is mutatnám ennek az összevethetőségnek a működőképességét:
akár a laikusoknak is rácsodálkozandó, akár a taláros-társaságnak is gyakorlati
útmutatásul. Legyen az összehasonlítandó két tétel egyike a mai nagybani
szennyvíztisztítás, a másik pedig a Vízönellátó-Vízgazda koncepció gyakorlata.
Az előbbiről az
a fáma, hogy az angol-WC bevezetése óta ez a legnagyobb áldás a naponta-szaró
emberek társadalmában, és mindemellett úgy védi a környezetünket hogy a
közelébe nem férhet semmi és senki. E legutóbbi különösen igaz, lévén a
kibocsátási adataik és majdminden egyéb furcsállható jelenség a berkeken belüli
dossziéban marad. [A kiszivárgó adatok
ritkásak, a laikusok számára többnyire értelmezhetetlenek. Némely hozzáférhető
adathalmaz esetén megkíséreltem ezek tartalmi jelentéseinek az
emberközelbe-hozását.[4], [5]]
A másikról
szélesebb körben annyi tudható hogy gyakorlatilag nem ismerik, holott egyetlen
kattintásra áll mindenki ennek a lehetőségétől[6].
Így minden amit alább elmondok vagy állítok róla, könnyűszerrel ellenőrizhető
bárki által.
A tézis az alábbi: A
Vízgazda-rendszer SZÁMTALANSZOR kevésbé terheli a környezetet mint a jelenleg
egyeduralkodóan folytatott gyakorlat, az iparszerű művi szennyvíztisztítás.
Előrebocsátom
hogy az összevetés ITT nem lesz teljeskörű. Azt ugyanis részint megtettem már
másutt[7],
részint minden érdeklődő és kételkedő megteheti maga-maga, Országh József
nyilvánosan is hozzáférhető Vízönellátó
anyaga alapján. Így az ebben elmélyedni kívánók ott kereshetik a részleteket. E
helyütt – hogy a TEHER központi tárgyánál maradjak, s egyben illusztráljam a környezetterhelés általam kiegészített
definíciójának a használhatóságát – jobbára egyetlen lépés megítélésére fogok
koncentrálni.
Lássuk:
A szennyvízipar
– miután több technológiai lépésben és jelentős energia-ráfordítással* szétroncsolt amit csak tudott** – két „termékkel” bír: az
elbocsátandó vízzel, és a visszamaradó szennyvíziszappal.
* Tény: A
Vízgazda-rendszer párhuzamosítható része nem kíván semminemű külső energiát.
Alaptudás 1: Mivel bárminő energia bevethető felhasználását meg
kell előzze annak a „kilopása” a környezetből annak kárára, így az
energiahasználat önmagában is egyfajta tehertétel a környezet egészét tekintve,
függetlenül
attól hogy a felhasználása során (többnyire hőként disszipálódva) mint
energia landol a környezetben.
(Huh, de messze
vagyunk már az eredeti definíció katekizmusától! Mely így szóla: „valamely anyag vagy energia közvetlen vagy közvetett kibocsátása a
környezetbe”)
Következmények:
1. Az energia-éhes szennyvízipar emiatt egyértelműen
környezetterhelő.
2. Tehertétel szempontjából tehát a Vízgazda-rendszer
ezen fázisának (valójában az egészének!) a zéró-energiaigény aspektusa nemcsak relatív
előny a szennyvíziparral szemben, de abszolút értelemben sem ró terhet a
környezetre.
** Tény: A szennyvízipar
által alkalmazott szétroncsolás a szerves-vegyületekbe kötött nitrogént részint
a nitrát (NO3–) állapotig viszi, részint N2
gázzá alakítja.
Alaptudás 2: Tudni illő, hogy a Természet lényei a
vegyületbe-kötött nitrogént tudják könnyedén hasznosítani. Az inert N2 gázzá
alakított nitrogén csak igen lassan válik számukra ismét elérhetővé.
Következmény: A nitrogén kényszerűen megismételt vegyületbe-kötése
a rendkívül kevéssé reaktív N2 gázból egyértelmű tehertételként
jelentkezik a környezetre nézve. Ez a teher igen számottevő, akár a
vegyületbe-kötés nehézségeinek az oldalát tekintjük, akár az időlegesen
fennálló nitrogén-hiányt mely az élővilágot sújtja. [A szakmai zsargon az efféléket nevezi a nitrogén-ciklus borulásának.
És a Földi környezetünket terhelő jelenségek közül ezt rangsorolja a 2.
legsúlyosabbnak.[8]]
Alaptudás 3: Az is tudható, hogy a Természet lényei a redukált
nitrogén-formákból (NR3 ahol
R=Hidrogén, vagy szénatommal kapcsolódó bármilyen felépítésű/bonyolultságú
molekula-részlet) építkeznek: aminosavak, nukleotidok. A szennyvízipar
által termelt nitrát viszont a nitrogén leg-oxidáltabb formája.
Következmény: Tehát, midőn az élővilág a nitrátot szükségszerűen
redukálja hogy szervezetébe a nitrogént beépíthesse, ez a kényszerű reakció
ismét tehertételként értelmezhető a környezet szempontjából.
KONKLÚZIÓ: A szennyvízipar ide vezető nitrogén-manipulációs
tevékenysége tehát abszolút értelemben és többszörös tekintetben is jelentős
környezetterhelő.
Tény: A Vízgazda-rendszer ide illő eleme nem oxidál, nem
roncsol. Alkalmazásakor a vegyületbe-kötött nitrogén kötött is marad, mégpedig
a redukált forma állapotában.
Következmény: A nitrogén oldaláról tehát környezeti tehertételről a
Vízgazda-rendszer esetében még relatív értelemben sem lehet beszélni.
VÉGKONKLÚZIÓ: A szennyvízipar idevágó tevékenységével
összevetésben erre népiesen azt mondhatnók: Ég és föld. Minthogy azonban e
kettő a néphit szerint a horizonton és azon túl már egymásba olvad, az itt fennálló
kategorikus különbséget pontosítanom kell: Zéró-teher a Vízgazda-rendszer
részéről áll szemben a bemutatottan óriási környezeti teherrel, amit a
szennyvízipar ezen „apróságai” idéznek elő. (Melyet megmérni sem nem szándékoznak, sem vetületeinek teljes terjedelmében
nem is képesek.)
Talán nem volt
haszontalan e két megcsillagozott kitérő közbeiktatása annak meglebbentésére mi
is áll a dolgok hátterében ha van rálátásunk a történések okaira és bizonyos
elemi összefüggésekre, különös tekintettel az eleddig oly rejtélyesen bujkálni
látszó TEHER halálpontos lokalizálására. Most azonban rohanok vissza hogy
bemutassam: mi mindent is tesz-vesz a szennyvízipar a saját szennyvíziszapja
szorításában.
Egy tömör
eligazítás található erre vonatkozóan egy 2008-as környezetmérnöki
szakdolgozatban[9]:
„A telepen keletkező fölösiszapot gravitációs sűrítőn
víztelenítik, ahonnan további víztelenítésre szalagprésbe kerül. A jobb
víztelenítés érdekében polielektrolitot adnak az iszaphoz. [Az így kapott iszap elszállításra kerül.] Az iszapból fűrészpor és
szalma bekeverésével, komposztot állítanak elő.” (40. oldal)
Kissé hátrább némi pontosítást is
kapunk e részfolyamatokról:
„2.3.1.3. Iszapelvétel, iszapvíztelenítés, iszapelhelyezés
Minkét változat esetén az elvehető fölös iszapot a recirkulációs
iszapszivattyúkkal nyomják a gravitációs pálcás sűrítőbe. Az elvett fölösiszap
mennyiségét indukciós mennyiségmérő méri, aminek a jele alapján szabályozhatjuk
az elveendő iszap mennyiségét. Az elvett fölösiszap szárazanyag tartalma kb.
0,8 - 0,9 % , a sűrített iszap várható szárazanyag tartalma kb. 2,5 % körül
adódik. Az iszapsűrítő műtárgy térfogata 3-4 napi iszap mennyiségének tárolását
teszi lehetővé. A sűrítő dekantált vize a csurgalékvíz átemelő aknába folyik
vissza. A sűrítőből szív a szalagszűrő prés iszapfeladó szivattyúja. A
préselést polielektrolitos kondicionálás előzi meg, amellyel így várhatóan
16-18%-os szárazanyag tartalom érhető el. A víztelenített iszaplepény
konténerbe kerül, amelyet elszállítanak, és komposztott készítenek belőle. (55.
oldal)”
Akinek ez nem elég, az intimebb
részleteket tudhat meg ezen lépések hogyan s mikéntjéről egy másik, 2009-ben
napvilágot látott szakdolgozatból[10],
melynek istápoló melegágya ismét-csak a környezetmérnöki alapszak. Itt az
általános leírás így fest:
„Az iszapkezelés fontos velejárója a
szennyvíztisztításnak, hiszen anélkül hatalmas mennyiségű fertőző hulladékunk
keletkezne. Ezért fontos annak térfogatának csökkentése, valamint a benne lévő
patogén baktériumok elpusztítása, és szerves anyag tartalom csökkentése. Az
iszapkezelés első lépése a sűrítés. Ezután stabilizálni kell az iszapot, ami
történhet aerob vagy anaerob stabilizálással, esetleg hőkezeléssel. A könnyebb
kezelhetőség érdekében vízteleníteni és szárítani is lehet az iszapokat. Így
már alkalmassá válhat komposztálás után mezőgazdasági felhasználásra.” (14.
oldal)
Ezután a dolgozatból rögtön
megtudjuk hogy iszapból is van primer
és szekunder, s más-más a bibijük
melyre ügyelni kell, majd eligazítást kapunk a zsugormutatványok kavalkádjáról
listaszerűen, a 16. oldalon kezdődő „3.2.
Iszapsűrítés”-t követő „3.3. Iszap-víztelenítés”
utáni betyáros-hajrájú „3.4.
Iszapszárítás”-ig, melyet lezár az elszállítást megkoronázó „3.5. Komposztálás”. Mely legutóbbi
pontból legyen most elegendő csupán a kezdőmondatát ide-idézzem:
„A komposztálás igen környezetbarát eljárás, mert sem az
átalakulás folyamata, sem a képződött termék nem károsítja a környezetet”
(18.oldal)
És akkor most fújjunk egyet, dőljünk kicsinyt hátra, és fussunk
át ezeken még-egyszer – azzal az őszinte rácsodálkozással, ami a
nem-környezetvédelmi mérnökök többségéből előtör effélék láttán és hallatán.
A
Vízgazda-rendszer a „mi legyen a
kakánkkal ha ezen állati kényszerünkből kikeveredni minden civilizációs
igyekezetünk ellenére sem tudtunk ezidáig, és még az űrbe sem vagyunk képesek kilőni
hogy szabaduljunk e rettentő anyagtól” dilemmát a következőképp oldja meg.
A kakát (és a pisit) azonnal és lacafaca nélkül elegyíti különféle
rendelkezésre-álló növényi-eredetű hulladékkal. [Mely tehát szintén külön eltakarításra várt volna egy rátelepedni
kívánó újabb környezetmentő-zászlajú zakatoló iparág által; ahelyett hogy
blazírtan a következményekre bőséges (vezetékes IVÓ)vízzel öblítené tova.]
Aholis e szar+alom keverékben rögvest kezdetét veszik a komposztálódás elemi
folyamatai, melyek megállás nélkül haladnak zavartalanul előre, miután a napi
szakaszos ráhordással egy nagyobb komposzt-halomra kerülnek.
Ezzel szemben,
a körbeudvarolt hóbort – melynek
ideológiája mindannyiunk torkán le lett nyomva, költségei pedig pénztárcáinkból
kihuzigálva – az iparszerű szennyvíztisztítás***, e szintén az űrbe egyelőre reménytelenül kilőhetetlen
termékét, a saját szennyvíziszapját, kényszerű további extra-lépéseken
keresztülhajszolni. Mindössze amiatt hogy ez az összeszerencsétlenkedett maszat
minél kisebb víztartalmú legyen, nehogy a puszta elszállítás költségei az égbe
rúgjanak… S akkor, ott ahova végre elszállításra került – mint a mesékben a
boldogító vég – elkezdődhet nehézkesen a szükséges és elkerülhetetlen
komposztálása.
***S itt most ne is térjünk ki
részletezőleg arra a rengeteg, önmagában és egyenként is problematikus lépésre
mely során a kakánk, földalatti labirintusban számunkra láthatatlanul
rostokolva vagy zombi-módjára körbekergetve, degenerálva és kiszakítva a
Természet körfolyamataiból megannyi kényszer-kitalációs és gyakorta féligsejó
művi reakció és elrendezés következtében szennyvíziszappá mortifikálódik
Nem lehet immár kétséges: Ezen kerülőutas elrendezések –
bármekkora környezetvédelmi billog is villog akármelyik fertályán is – a
kényszerűen közbeiktatott számtalan lépés folyományaként (melyekkel rengeteg idő/energia-áldozat révén kvázi eljut ugyanabba az
állapotba a műszaki vonulatok traktusán átpasszírozott anyag, mint amibe a lényegében
magára-hagyott társa, mely a Természet számunkra láthatatlan erőire és
számtalan apró munkásaira lettek bízva) bizony-bizony tehertételt jelentenek.
Amennyiben egy
felsőbb utóértékelési megközelítés mindebből azt szűri le hogy ez a tehertétel egyenesen
a környezetre háramlik, akkor a jelen jogi-értelmezésből fakadóan kimondható és
rögzíthető: A ma alkalmazott nagyipari szennyvíztisztítás eme távolról-sem
központi-szerepű lépése is a környezetre jelentős terhet ró.**** [A többi lépései dettó, ráadásul jóval
nagyobbat. Ám ezek értelmezéséhez már némi kémiai ismeret is szükséges, s ez a
legtöbbeknek idegen terep. Ma oda már nem kalandozunk.]
****(Összehasonlításban és
ismétlésképpen: ennek a szennyvíziszap-manipulációs szappanoperának egyetlen epizódja
sem jelenik meg abban a Vízgazda-rendszerű alternatív elrendezésben, amelynek a
végtermékei ráadásul jóval kevésbé problematikusak.)
E tehertétel okán, e sok
ünnepnapot megélt technika JOGI megítélése az általa bemutatottan létrehozott
környezeti teher figyelembe
vételével kell történjen. Ami szükségszerűen el kell vezessen ezen
szennyvízipari struktúrák, létesítmények és folyamatok leépítéséhez és
szanálásához, azzal a keservességgel kísérten amit a közbeeső időben
rájuk-háramló szankcionálások sorozata a jog által vezérelt törvényi-út
betartásával e terhelések okán e szereplőkre múlhatatlanul kiró.
Ám az is
meglehet, a társadalom bizonyos tudorai (alaposan
megforgatva paragrafusaikkal paritást-tartó, takarosan-bélelt rekeszekre
osztott delikát agyukban e dromedár ámde karcos témát) arra a
megállapításra juttanak, hogy a civilizáció építésén éjt nappallá gyúrva fáradozó
emberiség, eme közbeiktatott lépések terheit mintegy magára-vállalva, voltaképp
tehermentesíti a Természetet. Így ezen megszaporodott terhek csakis az ő bivalyerős
vállát nyomják, miáltal a roskadozó környezetet tehermentesítettnek kell
tekinteni. Ebben a szereposztásban maga a zakatoló szennyvíziszap-kezelési
procedúra már nem tekinthető környezet-terhelőnek. Hiszen (a fenti kibontakozás
szerint) ezt a funkciót átvette tőle gálánsan az ember. Az ő szennyvíziszap-zsonglőrködésével
megszaporodó tevékenységeihez szükséges energia kicsikarása viszont csakis a
környezetből kizsarolva lehetséges – mely emberi tevékenységek tehát a környezetre
nézve tehertétellel járnak.
A
teher-megmaradás törvénye (mely parányi
csavarja az általánosabb megmaradási törvényeknek) alapján pedig
kimondható: Ha nem a szennyvíz-ipar felelős a környezet terheléséért, akkor maga
a civilizációt építő emberiség az. Idáig jutván, ha most nem akarja a törvényalkotó újdonatúj tartalommal
felruházni azt a sarkos elvet amely kimondja: a
környezet terhelését csökkenteni kell, ha mód van rá akár a teher teljes
eliminálásáig is, valamint ha ehhez becsülettel tartani is
óhajtja magát, akkor e bennünket felvigyázó törvénygyártó és idomár társulatnak
el kell rendelnie hogy a folyvást építkező civilizáció, mint ki- és bemutatott
környezeti teher, záros határidőn belül és rögzített büntetések terhe mellett, számolja
fel önmagát.
E szabályszerűen a törvényi rendeletek lefektetett jogállásaiból
következő súlyos teendő előtti halotti csendben, a zavarkeltés legcsekélyebb
szándékát is kizárva, előre kell vessem: Amennyiben ennek a jogilag
megalapozott felszámolásnak az elrendelése a pulpitus mögött ülők prevarikálása
miatt megfeneklene, úgy érdemes lehet új szakot indítani az erre hajlamos
helyeken, melynek a törzsanyagát a jogi diploma és a mivel töröljük ki a
seggünket ha a szükség úgy hozza összefüggéseit boncolgató értekezésekből
nyerhető konklúziók töltenék ki.
Addig is amíg a
fenti fakultás szaporán építkezve szüli a dolgozatait, egy komolyabb-múltú és
náluk alaposabb társulat – ki ha másként is vetné fel a fentebbi alapkérdést,
annak lelkiismeretes körbejárása rezuméiban végülis ugyanoda torkoll –
nekirugaszkodhatna egy keményebb diónak: Felderíteni, hogy ez a verbálisan
valós TEHER, érkezzék akár a jogi-résztvevők oldaláról, akár a nekik esetleg
súgó szűkölő környezetvédők sugallataiból, vajon honnan is fakad? Lehetséges-e
hogy ez egy bensőbb, illetőleg eldugottabb régióban jelenlevő teherrel tart
bensőséges kapcsolatot, mely agyi-területet, netán genetikai szintet érint?
2017. november 3. dr. Fuggerth Endre
[1]
2016. október 31. Átütő siker a komposzt szakmai napon
[2]
Nyolc éve történt: a szégyen napja https://alfahir.hu/nyolc_eve_tortent_a_szegyen_napja-20121205
[4]
Tisztán-látás: dmrvrt.hu adatai alapján
[5]
Szennyvíztisztító-telepek, erőltetett
csatornázás, következmények: OVH-felmérés
alapján
[8]
Rockström, Johan – Steffen, Will – Noone, Kevin et al. (2011): A Safe Operating
Space for Humanity. Nature. 461, 472–475. DOI:10.1038/461472a
megjegyzés írása: (kattintson a linkre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése