Alapok

A Megoldás

Ezen írás már megjelent az EUTARCIE oldalon, Országh professzor bevezető méltatásával.
Ide azért tartottam célszerűnek némi késedelemmel beilleszteni, mert láttatja azon  erőfeszítéseimnek a gyarapodó sorát, mellyel segíteni kívánom azt a folyamatot, hogy értékes és nélkülözhetetlen tudásanyaga mind többekhez eljusson, füleikben többféle húrt megpendítve rezonáljon, mígcsak értelmük is ráhangolódik a végső felismerésre: NINCS más út mint amit Ő ajánl.
[Ezen túl, az itteni szöveg tartalmazza azon pontosításaimat is, melyek a szerkesztési-folyamat sajátosan többnyelvű láncolatán csorbulva amott nem tudtak még megjelenni.]

Kevesebbre már nem is vállalkoznék. Tehát érdemes lesz figyelni.
Azért – a józanságot, már itt az elején, bizonyságul felvillantandó – a kör szűkítését kell jelezzem (és nem is mulasztom, nehogy az esztéták és ombudsmanok drága idejét feleslegesen raboljam): a szennyvíz-kezelésről lesz szó, kitekintéssel a lakossági vízgazdálkodás egészére. S ha azt a jelzőt tenném e témák mögé hogy fenntartható módon, akkor keveset mondanék. Mert a módszer valójában olyan, mintha bele sem nyúlnánk a Természet rendjébe: ha mindenki követné, a természet ciklikus körforgása gyakorlatilag zavartalan lenne az emberiség ama tevékenységeinek következményeitől melyek az általa használt vízzel kapcsolatosak.
Előre kell bocsássam hogy a lentebb vázolt megoldás nem a saját elmém szüleménye.
A módszer minden porcikája részleteiben is kifejtve elolvasható Országh József professzor nyilvánosan is elérhető honlapján, például a Vízönellátó-rendszer címszó alatt keresve. S bár ő sem tekinti magát Teremtőnek e téma kapcsán – hisz fellelhetők korábbi próbálkozások egy-egy részmegoldásra – mégis nyugodtan tekinthetjük őt e kérdéskör jelenkori Mendelejevének. Mert minden elemet a helyére rakva, összefüggéseiben is hibátlanul működő, mindamellett a természet harmóniáját nem felülíró hanem azzal teljes összhangban működő rendszert alkotott – olyan építőelemekből melyek nem igénylik a high-tech háttéripart, és olyan folyamatokból melyek nemcsak áttekinthetően kézben-tarthatók de könnyűszerrel meg is érthetők a középiskolai tananyag birtokában (ha mindeközben a józan ész működése sem gátolt). Igaz, 30 évi munkája van benne; ahelyett hogy ezalatt számolatlanul „termelte” volna azon magasröptű ám jobbára nemcsak minden haszon, de zömmel minden finesz nélkül való szakcikkek garmadáit, melyek puszta kinyomtatásához is új erdősítések elindítása lenne rohanvást szükséges. Cserébe viszont kikerült a „pixisből”: tudóstársai szép lassan rásütötték a „csodabogár” jelzőt, feltehetőleg attól az érthető szándéktól is vezettetve hogy e mind sűrűbben hangoztatott megjelölés majdcsak elfedi hogy alatta egy valódi tudós rejtőz, kit – ha már a kirekesztés okán közéjük nem sorolhatunk, hát – legcélszerűbb föléjük helyezni. Márcsak életműve érdemlegessége miatt is.
Nem is lenne ez ügyben semmi tennivalóm, ha a jelzett honlapot olvasók oly tömeget alkotnának mára, hogy demonstráló sokaságuk számban és virilitásban vetélkedne a kényszerűen elviselt évenkénti Meleg Méltóság Menetével. Vagy, ha kevesebben is lennének, olyan pozícióból hallatnák hangjukat ahonnan az el is indítaná a kívánatos irányú változásokat. Ám, sajnos, még nem tartunk itt. Ezért állok magam is – félbeszakított, majd felhagyott tudományos karrierem következtében [1] fölös zagyvaságok nüanszaitól le nem terhelt, de hál’istennek még éppoly jól működő aggyal, és sem munkaadói sem akadémiai elvárásoktól már régóta nem befolyásolhatóan mert mindezektől független – visszavonhatatlanul ez ügy mellé, s teszek kísérletet azt megvilágítani oly oldalakról, honnan nézve a sarkalatos pontok (más észjárás mentén haladva) esetleg könnyebben megfoghatók.
[1] Magam is korán ráébredtem arra hogy a tudományos körökben kitermelődött és viharos gyorsasággal eluralkodott „publikálj vagy pusztulj” (publish or perish – merthogy e „Találmány”, miként a tudomány is, nemzetközi) nem az a módszer amely az értékek mentén differenciál. Hogy véletlen se lógjon ez az állítás a levegőben, példa gyanánt hadd említsem csak az egykor jóhírű Journal of Chromatography újság egyik főszerkesztőjét, bizonyos J. K Haken-t. Ő azzal válhatott méltóvá e magas szerepkörre – mely egyben biztosította számára mások beérkező alkotásainak megítélése szerinti érdemtelenítését is – hogy majd félszáz dolgozattal rukkolt elő, zömmel a gázkromatográfiás-oszlop holt-térfogatához rendelhető un. holtidő meghatározásának tárgyában. Egyéb közölt kutatási eredményei [partner-szerzők természetszerű és változatos sokaságával jótékonyan megosztva hírnevet (mely így csokor-szerűen szaporodva megsokszorozódik) és felelősséget (tartalomért-színvonalért, mely laposság így arányosan még tovább osztódik)] hasonló érdemlegességűek.
Az Országh-féle vízönellátás alaptétele így fogalmazható: A tetőre érkező csapadék, mielőtt a földre csorogna és abba beivódna, tetszés szerint felhasználható; s ha e felhasználás folyamatának végeredményeként a víz tisztasága is elér egy küszöbértéket, akkor a csapadék – a számunkra hasznos/szükséges kerülőutak megjárta után – pont úgy ivódik a talajba mintha mi ott sem lettünk volna.
Egy csöppnyi elemzés következik.
1.)   Miután elhagytuk a barlangot, és le is telepedtünk, zömmel tetővel is bíró felépítményekben lakva éljük életünket. A tető tehát így-úgy de adott.
2.)   A sivatag szelíd lakói ugyan félredobhatnák itt azonnal ez elgondolást, merthogy eső is szükséges a komplett vízönellátó-rendszerhez; ám ők amúgy sem pazarlók, és évszázados hagyományaikat tartva nem eszement környezetszennyezők. Viszont szentigaz hogy nem ártana egy kiszámítható időjárás a már megszokott esőket biztosítandó – mert ha ez nem adott akkor félő hogy nem csak a vízgazdálkodás borul.
3.)   Az éves várható csapadék és a tető felületének nagysága érdemben meghatározza hogy a tető alatt lakók mennyi vízzel gazdálkodhatnak. [Ha ez kevés, akkor ott vannak kiegészítésre az egyéb lehetőségek: vezetékes víz, ásott/fúrt kút, … – bár ezen források megújulása illetve kimeríthetetlensége korántsem oly magától értetődő mint a rendszeres égi csapadék.]
4.)   A csapadék érkezése mindamellett esetleges: a folyamatos fogyasztás biztosítására tehát az esővizet gyűjtenünk és tároznunk kell. Míg a gyűjtés technikáját különféle terelő esőcsatornákkal mindenki – bizonyos szinten – könnyűszerrel elképzelheti, addig a tárolásnál van egy nagyon fontos szempont. Ki fogok térni rá.
5.)   Nyilvánvaló hogy a felhasznált vízbe (akár az esővíz-tározóból vesszük akár a 3. pont alatt jelzett kiegészítő forrásokból) olyan anyagok is kerülnek (a használat jellegétől és intenzitásától is függően) melyek a természetes vizekbe nem valók: ezen általunk bevitt szennyezőanyagoktól a mi kötelességünk megszabadítani a felhasznált vizet, mielőtt „útjára engednénk”. E folyamatokról szintúgy alább szólok.
6.)   A megtisztított víz „útra-bocsátásának” behatásait mindezek után fogom elemezni, különös tekintettel arra hogy mi a maradó szennyeződések további sorsa, illetve környezetre gyakorolt hatása.
A begyűjtött esővízről elmondható hogy keletkezési mechanizmusából adódóan a legtisztább víznek tekinthető, hisz a nap heve által készült desztillátum. Ilyen-olyan szennyezést sajnos azért magába vesz: amikor átcsöpög egy különösen szennyezett légterű város fölötti szmog-búrán, vagy amikor a tetőre ülepedett szállóport lemosva abból kiold némi rátapadt kemikáliát. Kezdhetném a megnyugtatáshoz szükséges részletező, tudományos alaposságú szőrszálhasogatást, de a laikusoknak ez amúgy is falra-hányt borsó lenne, a szakma pedig (ha őszinte akar lenni) nem térhet ki az elől hogy egyet ne értsen: a Duna vize például sokszorta mocskosabb mint a tetőről begyűjthető esővíz; mégis, egy megfelelően méretezett homokágyon átszívatva gyakorlatilag ivásra alkalmas tisztaság közelébe jut. Akkor viszont ki meri tagadni, hogy az esővíz (lényegesen könnyedebb, enyhébb kezelésmódot követően) nem juttatható hasonló állapotba?
Tehát: a részletek mellőzése csak egyszerűsíti az itt vázolt képet, de semmit nem torzít a tényen hogy a begyűjthető esővíz a rendelkezésre álló források egyik legtisztább vizét adja, önmagától és ingyenesen házhoz jőve, automatikusan.
Jöhet tehát a tárolás gondja. A sterilitás fontosságát egyéb fórumokon is harsogók, ha idáig vezettetve mégis nekilátnak, hát minden bizonnyal a célra valamiféle műanyag-tartályt választanának. S aztán rettenetesen csodálkoznak mikor (a lágyítóktól is mentes) tartályukban elébb megposhad a víz, majd megzöldül a képződő algáktól, s rövidesen sűrű takonnyá válik az egész közeg; és legszívesebben tartályostul dobnák ki az egészet a francba, és mindent/mindenkit okolnak csak saját sterilitás mániájukat nem. Mert – bár a természetben zajló folyamatokat nem értik – egy megingathatatlan mánia a stabilitás érzetét és a védőburok biztonságát kelti bennük.
Nézzük hogyan működik a Természet: valójában neki sincs választása, az esővízzel gazdálkodik. [A víz Földi körforgásában ez az az állapot amikor a (bárhonnan származó) víz újra meg újra „vegytiszta” állapotba kerül.] A csapadék földet érve a talajt alkotó különféle szerkezetű és összetételű (gyakran karbonátos), de végsősoron szilikát-alapú kőzeteken hatol át, s lesz belőle iható minőségű talajvíz vagy forrásvíz; mert az áthatolás folyamatának eredményeként nemcsak hogy megtisztul az út közben esetleg összeszedett szennyeződésektől (ha a vaksors rothadó aljnövényzetre vagy friss bölényszarra sodorta az esőcseppet), de magába old e kőzetekből olyan ásványi anyagokat is melyek jelenléte az ivóvízben tudtunk nélkül is elengedhetetlenül szükséges. Az egész folyamat kitűnően leutánozható egy a földfelszín alá telepített betonból készített tartállyal, melyben (miként a hegyek gyomrában) elegendő időt tölt el a bevezetett esővíz hogy a fenti szilikátos kölcsönhatások és karbonátos beoldódások minél előbbre haladjanak. (Néhány egymást követő betontartály kaszkád-szerű összekapcsolása további előnyökkel járhat.) Ettől a víztől már nem kell félni. Ráadásul, azt a csekélyke hányadát amelyet mosdás, mosás, mosogatás mellett ivásra szánunk, tovább lehet tisztítani: az ivóvíz vételére szolgáló csapot a kifolyási pont környékén fel lehet szerelni akár egy aktív-szenet tartalmazó utó-szűrővel, akár az extravagánsabb fordított-ozmózis elvén működő feltéttel.
Ezek után kedvünkre tobzódhatunk egy olyan víz-forrás felhasználásában mely mögött nem áll sem hatósági jogokkal bíró szolgáltató, sem váratlan meglepetéseket okozható közüzemi számla. Mindössze annyi a tennivaló hogy gondoskodjunk ezen felhasznált vizek útjukra bocsátása előtt azok okszerű tisztításáról. A hangsúly az okszerűn van. Mint ahogy nagy pazarlásunkban és földjeink szemét-depóvá alakítása során lassanként megviláglott előttünk a hulladék szelektív gyűjtéséből és azok újra-hasznosíthatóságából fakadó előny, akként kellene újragondolni és újraírni a víz-felhasználás és víz-tisztítás logikáját is. Szerencsére, Országh professzor áldozatos kutatómunkája eredményeinek birtokában, nem kell kéztördelve ődöngjünk hogy most már akkor hogyan is legyen: a módszer kimunkáltatott, további céltalan találgatások helyett eljött a megvalósítások ideje.
A zavart a fejekben elkerülendő, visszautalok hogy e helyt csak és kizárólag a kommunális vizek kezeléséről lesz szó. [Az ipari tevékenységek víz-gazdálkodását egyenként és egyedileg az adott ipari folyamathoz és létesítményhez kell nagy szakértelemmel, találékonysággal, és felelősséggel igazítsa a terület tudásának precíz birtokában levő mérnök. (Ezt a premisszát is – a kezdetektől mindmáig – sajátosra átgyúrja a profit-orientált termelés-központúság.)]
A tisztítás logikáját az alábbi példával szemléltetném:
Van két pohárban valami jóféle nemes bor; legyen mondjuk Tokaji Aszú – ezt még külföldön is értik. No most az egyikbe beleszállt és bennragadt 1 db muslinca. A bor ettől még nem lett élvezhetetlen – de persze ki is pöccinthetjük a pohárból a betolakodót. A másik pohár borba, hogy hogy-nem, belekerült egy komplett madárfészek meg némi kutya-csurgalék. Valószerűtlen hogy bárkit is fogyasztásra ingerelne e pohár tartalma, még az esetben sem ha az első pohár nedűjét hozzáöntve a másodikéhoz e hígítással javítani próbál az arányokon. Így van ez a szennyeződéseket csak csekély mértékben tartalmazó mosó-, mosdó- és mosogató-vízzel is: ezek tisztítása könnyűszerrel megoldható – ha nem keverjük bele (a városi civilizáció automatizmusával) a kakát és a pisit. Ez utóbbiak „szennyezőanyagnak” titulált tartalma ugyanis többszörösen meghaladja az előzőekét, s az ilyen kevert, fekáliás szennyvizek mai legkorszerűbb „tisztítása” nem más mint a szó jelentésével való visszaélés. Nem tisztítás zajlik ugyanis, hanem egy biológiailag értékes anyag megsemmisítésével járó kémiai átalakítás – mégpedig jelentős energia-felhasználással, olyan anyaggá amely ugyan szobatisztábbnak tekinthető a kakánál, ám szoba helyett a talajba és az élővizekbe kerül, s ott megfordíthatatlan változások beindításával ma még alig felbecsülhető károkat okoz.
Fogadjuk el tehát hogy az anyagcsere-végtermékeinket szeparáltan kell kezelni.[2]
[2] A fekália puszta említése is – bármennyire is eufemizált e szó a mögöttes matériát kendőzni – a csökönyös elhárítás megmásíthatatlan makacsságát váltja ki ma a (főleg városi) lakosság körében. [Már ezért sem kerülgettem nagyon a rövidebb megjelölést; hisz a sorompó, az anyaggal való foglalkozás előtt, nem az alkalmazott elnevezés finomságához igazodva nyílik fel vagy eresztődik le.] Ha viszont megfigyeljük, mily üdvözült mosollyal s virulón danászva meregeti kecses kacsóit az a sok virágkedvelő dáma, miközben tapickálja és tömöcköli kedvenc lobéliái és broméliái alá a különféle virágföldek keverékeit, érdemes lenne e megfigyelést kiterjeszteni az utánra is midőn felvilágosítanánk őket: hogy ama szívükhöz oly közel álló zsákos anyag, keletkezése hajnalán, bizony meglehetős intimitással fogadott kebelére jókora porciókat a fentebb még olyannyira kitaszításra ítélt matériából. Régebben az ipari termék még hordozta magán a tőzeges-fekál elnevezést; mára, a drágábbra csomagolt tetszetős zsákocskákon, a pipere-ipartól is tanulva közben, fantáziadúsabb neveken kelleti magát e származék. Sajnálnám ha e kéretlen felvilágosítás mellett elsikkadna a tény, hogy azért vannak akik – ésszerű profitjuk mellett munkaalkalmat is teremtve – nem adták fel hogy a szarból is értéket hozzanak létre.
Az ódzkodás legyűrésében tovább segíthet talán ha megosztom egy régebbi élményemet. Bad Ischl császári üdülőhely nemcsak jó levegőjéről híres de rengeteg turista is látogatja. Midőn magam is e városban időztem – bár státuszom más besorolás alá esett – egy üde nyár-eleji délelőttön zaj üté meg fülemet, s valami ordenáré szag az orromat: bizony, a vidék mezőgazdasága nem hagyta ki az alkalmat hogy gépesítve szét ne porlassza a teljes vetésterületen azt az anyagot mely emberből-állatból hátul s alul jön ki. S e térítés nélkül szippantható aroma ott lebegett és terjengett mindaddig míg egy-két jótékony zápor hatására a régi rend vissza nem állott. Bevallom, nem volt érkezésem megfigyelni hogy ezen periódus alatt a turisták alkalmaztak-e gázmaszkos védelmet, viszont tény hogy a város látogatottságában csökkenés azóta sem állt be. Ami további mérlegelésre adhat okot: a komposztálódás előrehaladtával ugyanis mindenféle szagártalom gyors ütemben csökken. S ez útmutató is lehet: mikor mit „spricceljünk” szét idehaza, hogy közben magunk is jól érezzük magunkat itthon.
S ha a mai kuszaságban valami rendezőelvet keresünk, eljuthatunk oda hogy a fekália → komposzt → humusz vonulat végén ott pironkodnak a bio-termékek is. Aki tehát bio-élelemre vágyik az ne vegyen részt az alapjainak a megsemmisítésében; s aki kedvtelve turkál a bio-piacokon, legalább ne legyen oly finnyás hogy akadályozza az ahhoz vezető út kacskaringóinak átvágását megtenni szándékozók igyekezetét, csak mert kivillan az érvelésükben ama tömlöcbe kényszerített anyagnak akár az említése is.
S persze, ne nevezhesse magát zöldnek az a szervezet vagy párt – hacsak nem e szín-megjelöléssel önnön éretlenségét kívánja nagydobra verni – amelyik ezt a kaka-kérdést nem képes eredményesen megemészteni.
De nem kell félni hogy visszatérnek a pottyantós budival járó kellemetlenségek. [Nem térünk ki és nem is bújunk a Skandináv-találmányú száraz-toalettek melletti érvelésekre és mögé. Mert bár a törekvés nemes, a problémát nem megoldja csak elnapolja: a szárított kaka a felhasználáskori re-hidratálás után éppoly penetráns szagú mint a friss pottyantás.] A kellemetlenségek sorában talán első a szagártalom. Ami persze a legpuccosabb víz-öblítéses WC használatakor is előáll, s végső soron csak a ventilláció és a kabin elhagyása teszi múlt-idejűvé az élményt. Jelentős felismerés és óriási lépés volt előre, midőn beigazolódott hogy növényi eredetű hulladék (legjobb hatásfokkal a magas cellulóz-tartalmúak, mint a fűrészpor és a szalma-törek) az ürülék tetejére helyezve, s némileg benedvesítve (akár a mellékesen rendelkezésre-álló vizelettel is), gyorsan és hatékonyan visszaszorítja a szagok további terjedését. Más szóval: egy tárolt kupac, melyben a komponensek rétegződése a fentiek szerinti, gyakorlatilag nem szaglik. A „hiszi-a-piszi” tábornak beágyazok ide egy parányi kitérőt: Mivel a természet gyermekei – az embert most ne tekintsük annak, hisz ő már „felnőtt” – szükségüket jártukban-mentükben intézik, akár az egész Föld is bántóan szarszagú lehetne. Ha nem lenne ott a lehullott alom melyet rásodor az első fuvallat, és nem jőne rövidesen zápor mely mindezt beáztatja … és ezzel nemcsak a szag enyészik el, de kezdetét veszi egy olyas, bonyolult átalakulás-sorozat, melyet az egyszerűség kedvéért csak komposztálódásnak hívnak, s melynek eredménye egy humusz-képződést segítő természetes anyag, mely nélkülözhetetlen a talaj termőerejének megtartásához. Pontosan ez a két takarási folyamat lett fentebb tudatosan végrehajtva, eltekintve az időbeli esetlegességektől: mi, a trónolás után, azonnal rádobhatjuk a fűrészport produktumunkra és (további megkönnyebbüléssel) rögtön meg is nedvesíthetjük azt, ezzel több-ezerszeresére gyorsítva a természetben magától lejátszódó hasonló folyamatokat. A vödörbe gyűlt végeredmény pedig, néhány értelemszerű további lépés után, érett komposztot ad bármilyen kertészeti vagy mezőgazdasági felhasználásra – szemben a problémával amit akkor okoz ha maradunk makacsul megülve az „angolvécét”. S ha valakinek csak picit is szívügye az utódok mára nagyonis bekorlátozott sorsa – bármennyien lesznek is végül – annak elgondolkodtatóul ide illesztem az Országh professzor anyagában fellelhető, általam legmegrendítőbbnek ítélt passzust:
„Ezzel kapcsolatban gyakran említem a vízöblítéses vécé ökomérlegét.**** Az a vízmennyiség, amit egy ilyen vécében egy személy évente elpazarol, elég lenne annak a földdarabnak az öntözésére, amelyik a kérdéses személy élelmét termeli. A szennyvíztisztító által szétrombolt (és nitrát szennyezéssé alakított) a vécéből kijövő szerves biotömeg, elég lenne, megfelelő komposzt formájában, ugyanannak a földdarabnak a trágyázásához. Ebből kézenfekvő az a tény, hogy minden vécét használó személy a bioszférában saját élelmi alapját rombolja szét.
Az elfolyó háztartási vizek útra-bocsátása kapcsán:
A fekáliától mentes használtvíz – egy tározóban töltött némi állásidőt követően (kémiai és bakteriális bomlások sorozatai következtében) – elég híg és ártalmatlan ahhoz hogy akár az élővizekbe, de különösképpen a talajba szivárogtatva, elbocsáthassuk. Az utóbbi eset, ha elrendezhető, mindenféleképp kedvezőbb: a talaj szilikátos kőzetein lassan alászivárogva további kettős tisztítóhatással számolhatunk ugyanis. A talajszelvény egészében adszorpciós mechanizmusok érvényesülnek, míg a talaj felsőbb rétegeiben ehhez még hozzáadódik az ott élő mikroszkopikus élőlények falánkságából adódó jelentékeny tisztulás.
E pont alatt van a helye annak is hogy helyére tegyük azt a katyvaszt amit „szennyvíz-tisztítás” címén nyomnak le a torkunkon, mikor valójában egyrészt megsemmisítik a fekáliában rejlő értéket [3], másrészt az így keletkező nitráttal nem tudnak mit kezdeni, s ráadásul (a központosított eljárás méreteiből fakadóan) a legkedvezőtlenebb elöntési technológiával tudnak csak élni: a nitrátok és foszfátok közvetlenül az élővizekbe bocsátásával.
[3] De mi is benne az érték? – kérdezhetné bárki, rámutatva hogy a szervezetünk azért szabadul meg ettől az anyagtól mert számára az vagy felesleges, vagy veszélyes mert mérgező lehet. S míg az okfejtésbeli következtetés megállja a helyét, maga a kérdés felvetése viszont helytelen. Ugyanis nem mi, emberek, élünk egyedül ezen a Földön. [Nem is lennénk erre képesek: testünkbe rejtetten él velünk szimbiózisban vagy százezer-féle mikroba, sokuk „átjárással” bír köztünk és a Föld más élőlényei között is, mint amilyenek a növények és az állatok, amelyek léte szintén előfeltétele az emberiség létének, mivelhogy bizonyos csoportjaik és fajtáik kézre-állása nélkül egyszerűen nem lenne számunkra élelem.] A többi Földi élőlényt is tekintetbe véve viszont már megáll az állítás: az emberi kaka igenis érték. Az élőlények és molekulák magasan-szervezett furcsa kavalkádjában igaz a tézis: amit mi kiürítünk az más számára táplálék-forrás. A Természet bizony ennyire „demokratikus”.
De megragadható ezen damaszt-abrosz s ezüst-teríték mellett ritkán diszkutált anyag értéke távolság-tartóbban is, termodinamikai oldalról. A szimpla szervetlen anyagokból (víz, CO2, levegő, ásványi anyagok), az élőszervezetekben és által, létrejövő nagy-molekulájú szerves (azaz: szén-vázas) anyagok alapvetően a Nap Földre sugárzott energiájának a hatására (szakszóval: asszimilációval), annak mintegy „beépítésével” jönnek létre: azaz, voltaképpen „energia-raktárak”. [Akárcsak a belőlük geológiai korok alatt létrejött „fosszilis” tüzelőanyagok: kőolaj, kőszén.] Ezen primer asszimilátumok azután (például a tápláléklánc-nak nevezett folyamatban) át- meg átalakulnak ugyan, de még mindig óriás-molekulákat hagynak hátra (azaz: továbbra is „energia-raktárak”). Amik egyben „szén-raktárok” is (kiváltképp ha hosszabb ideig kötve maradnak, pl. humusz formájában a talajban; miként az alomszék termése, komposztálódás után). – Nem pedig üvegház-hatást keltő gázok az atmoszférában, CO2-vé válva [a Nap által előbb jelzett módon felhalmozva beépített energiát elvesztve] ha oxidatíve megsemmisítik (ahogyan ezt a jelent uraló „szennyvíz-tisztítási” technológia ipari méretekben balkézről teszi).
Nos, kedves globális-felmelegedés aktivisták: itt van tehát egy anyag amihez (felelősségteljes viselkedést felmutatva az utcai szájtépés helyett) bátran lehet nyúlni.
Hogy a fekália (és vizelet) másként is kezelhető, s hogy egyben hasznos terméket is ad, azt előbb már láttuk. De hogy számít-e, össz-ökológiai szempontokat is tekintve, a fekália oxidatív megsemmisítése (ennek a fedőneve a mai nagybani „szennyvíz-tisztítás”), arra kövessük végig az alábbi példát: Még diákkoromból őrzöm azt a képies anekdotát mellyel különbség tehető egy fizikus és egy matematikus között. Legyen adott egy fazék hideg víz, s legyen a feladat előállítani egy fazék forró vizet. A fizikus fogja a fazék hidegvizet és alágyújt, megvárja míg felforr, és kész. A matematikus: dettó. Legyen most adva egy fazék 98 oC-os víz, s legyen a feladat előállítani egy fazéknyi 100 oC-os vizet. A fizikus megközelítése: ismét alágyújt, és 2oC-nyi felmelegítés után kész a feladattal. A matematikus: kiönti a 98oC-os vizet, teleengedi a fazekat hidegvízzel, és ezzel visszavezette a probléma megoldását az előzőleg már megoldott feladatra. Körülbelül erre a (ha a mérnöki valóságba ültetnénk át: rémálomszerűen pazarló) sémára jár a mai szennyvíz-tisztítási szakemberek agya; azzal a lankasztó kiegészítéssel hogy a körfolyamatok mérlegéről, illetve egy ilyennek a puszta létezéséről, úgy látszik, fogalmuk sincs.
De ha már e modernkori hősök vitézül elpusztították az összes fekáliát, mit is csinálnak a belőle keletkezett rengeteg nitráttal (és foszfáttal), amely oldottan belesimulva, a szemnek és orrnak észrevétlenül bár de ott lapul a tisztának minősített elbocsátandó vízben? Mivel a tudományuk itt már rég megállt, semmi kozmikus mértékű újdonságot. Útnak engedik ahogy van. Mindössze papírok és érvényes rendelkezések mögé bújnak. Az egykori fekália és vizelet „megszelídített” dédunokájaként a folyóvizekbe kerülő hatalmas mennyiségű nitrát és foszfát ugyanakkor robbanásszerű eltolódásokat hoz létre e vizek élővilágában: az egyszerűbb szervezetek (e szinte csak általuk fogyasztható táplálék-bőségre) mérhetetlenül elszaporodnak; nagybani jelenlétük miatt alaposan lecsökken e vizek oxigén-ellátottsága [Részint mert maguk élik fel ezt az elemet, részint pedig – zömük további, saját ilyen szükségletüket biztosítandó eleve a víz felszínén helyezkedve el – gátolják ezen vizek pótlólagos oxigén-felvételét a levegőből...]; aminek következtében összeomlik a folyó addigi öntisztulása, és a halak is fuldokolnak … S ezzel remekbe szabott feladatok sorát adják sok-sok eljövendő generációnak – a halakról már ne is beszéljünk, legfeljebb zsúrokon, ω-3-zsírsavak kapcsán.
Sajnos, más baj is van a nitráttal: amilyen sima és szelíd az ábrázata olyan gyorsan vándorol a talajban lefele. Kicsit pontosítva: még ha a legjobb elöntési technológiát vetjük is be, vagyis a talajba-szivárogtatást – mivel a szilikátok és a nitrát-ion közti kölcsönhatás rendkívül gyenge – a mind mélyebbre történő bemosódás elkerülhetetlen. Így állnak elő a nitráttal szennyezett talaj- és réteg-vizeink. (A témakör sokrétű mesére adna alkalmat; ebből itt csak annyit emelnék ki hogy ivóvíz tekintetében annak a rétegnek kampec.) Nagyon fontos viszont annak a rögzítése e helyt is, hogy a nitrátos vizek terjedéséért elsősorban a mezőgazdaság erőltetett kemizálása a felelős: irdatlan mennyiségű ammónium-nitrátot szórnak ki minden évben a teljes szántóterületek felszínére. Ahonnan azután annak zöme (magában kajánul röhögve) szép lassan alávándorol.
Az összkép nagyjából ennyi lenne, de még akad egy-két fontosabb mondandóm.
Világos, hogy ahol mindezekhez van terület – tehát jobbára falun, és kertes körzetekben – ott a megérlelt és átgondolt szándék utáni nekiveselkedés támogatás nélkül is eredményezheti a sikeres átállást. Városon persze más lenne a helyzet. De ez természetes is; ám az efféle „másság” nem lehet elháríthatatlan akadály. A falusi porta és a városi panelház minden egyébben is más. S ezért nem lehet ok az, hogy ami a városban már régóta „úgy van” azt a még szűz vidékre is, szemrebbenés nélkül, ugyanúgy ráerőltessék. Mert ez történik a csatornázás és szennyvíz-kezelés kapcsán. Falun a paradicsomot az anyaföldben növesztve termesztik; ráerőltethető-e ugyanez a városi panelek aszfaltot koptató emeleti lakosaira? Nyilvánvalóan nem: ők más módon juthatnak a paradicsomhoz – esetleg balkonládában nevelhetik. Ennek mentén kellene gondolkodni; s ami falun (bár – a demográfiai eloszlás jelen állását tekintve – összességében kevesebbeket érintve de) hibátlanul megoldható – miként az Országh-féle vízönellátó rendszer (akár hacsak részlegesen is) – azt nem akadályozni kellene. Hanem, ha ott már vizsgázottan megvalósult, tanulmányozni: mily további fortélyok szükségesek ahhoz hogy a városi lakosság is profitáljon a falun már igazoltan bevált újdonságokból. Részletekbe ezért nem is mennék. Előbben a hajlandóság s a fogadókészség kell megnyilvánuljon, amúgyis. De még előbb a bornírt, merev, minden józansággal szembemenő, „törvényi”-nek nevezett akadályok lebontása, eltávolítása lenne szükséges.
Korábban többször is állást foglaltam az un. Házi Szennyvíz-tisztító Mű mellett. A bevett csatornázási alternatívával szembeni előnyei mellett ma is kiállok. A képen csak annyit tartok szükségesnek módosítani, hogy a HSZM egység befolyó vize csakis szürke-víz legyen. Egyebekben a már meglevő egység változatlanul használatban tartható; sőt, a meghibásodható (és energia-ellátást is igénylő) alkatrészek és funkciók (kevertetés, levegőztetés, …) is gond nélkül elhagyhatók. Természetesen, új HSZM építése vagy telepítése esetén a dolgok már ennyivel is egyszerűsíthetők.
Látszólag ennyi az Országh-féle Vízönellátó-rendszer. De kotyog benne még jópár izgalmas érdekesség. Ezek egyikét nem hagyhatom érintetlenül. Vissza kell menjünk a földalatti betontározóból vett ivóvízig. Ez, mint az ott leírtak alapján elképzelhető, a tározó falain lezajló aktív szilikátos és karbonátos kölcsönhatások következtében, összetételében és minőségében valamiféle palackozott ásványvízhez lehet hasonlatos. És milyen a vezetékes vizünk? Klórozott. Szükségszerűen, mert nem szilikát-alapú tározókból áramlik felénk hosszú-hosszú csőrendszereken a víz, s a káros mikrobákat így ezen oxidáló-szerrel próbálják kordában tartani. Az alapvető különbség tehát e kétféle ivóvíz minősége közt a redox-potenciáljukban van. Ez éppannyira létező, valóságos tulajdonsága a híg, vizes oldatoknak miként a savasság mértéke, a só-koncentráció, az ion-erősség. Miért gondolja bárki is hogy pont az oxidatív erőt minősítő tulajdonság az ami semmit sem számít? Ha meggondoljuk hogy testünk 75 %-a víz – tehát a bennünk zajló összes bonyolult, molekuláris szinten játszódó folyamat vizes oldatban történik, melyek hiba nélküli megvalósulásához tudott hogy megfelelő minőségű és koncentrációjú elektrolitok és precízen beállított savasság szükséges – miként tarthatja magát egyáltalán az a nézet hogy a közeg oxidációs potenciálja semmit nem befolyásol? S ha a napi, szükségszerűen a szervezetünkbe vitt 2-3 liter víz zöme klórozott, akkor az vajon mikor, mennyire, és milyen problémát fog okozni e bonyolult gyáron belül? (Egyike a csodáknak, hogy a civilizációs betegségek sokaságának elszenvedőiként erre még csak nem is gondolunk.)
Az hogy a klórozott vezetékes víz kedvezőtlen redox-potenciálja alkalmasint megszüntethető (pl. teafőzéssel) természetesen nem gyengíti az Országh-féle rendszer pontjait.[4] [5]
[4] Nagy kérdés – azt sem tudom igazán, szabad-e feltenni, leírni, kinyomtatni – mennyit ér a Víz Világkonferenciája (World’s Water Summit), ha azon sem Országh professzor nincs jelen, sem felvetéseinek egyike sem reprezentált, a legcsekélyebb mértékben sem. Talán egy hatodik érzés súgta meg nekem, még a múlt évezred békésen döcögő éveiben, az effajta konferenciázgatások hiábavalóságát, s fordítottam hátat e társaságnak – mégha ezzel sajnos néhány értelmes kapcsolat is megszakadt – bár lehet hogy másokat is inkább csak az ily alkalmakkor feltornyozott kaviár-hegyek és egyéb olla-podriák szinte végtelen sora tartóztat.
[5] A témavonulat megoldására irányuló általános kíváncsiság azonban nem lebecsülendő. Ezt ismerhette fel a „Spektrum” TV csatorna stábja is, amikor ismeretterjesztő műsorai közé iktatott egy olyan tartalmút is mely az általunk termelt hulladék, de elsősorban a fekália kezelésével foglalkozott. Pontosabban, bemutatta nekünk azokat a ma folyó egyetemi kutatásokat amelyek kiemelt központi támogatást élvezve célzottan ezen kérdésre keresik a megoldásokat. Ezek egyike úgy közelítette meg a problémát hogy egyfajta plazmolízisnek vetette alá a szart. Sikerült a zajló folyamatokat oly irányba terelniük melyben egyben némi energia is termelődik; s így nagy a bizakodásuk hogy a teljes folyamat, ami az energia-felhasználást illeti, csaknem önfenntartó is lehet. Kutatásuk jelenleg abba a stádiumba érkezett hogy a folyamat sokkal inkább leáll mint amennyire beindul. Mivel az adás műsorideje tartalmában idáig jutva lejárt, a TV készüléket kikapcsolva megpróbáltam gondolatban elébemenni a további hasonló tudósításoknak: Egy eltérő irányú kezdeményezés lehetne ha a másra már végképp méltatlannak ítélt ürüléket fellőnék a Holdba. S ha a felfröccsentéshez szükséges energia korlátozása mégiscsak faktorként jelentkezne, úgy a röppálya kalkulált módosításával megoldható hogy a visszahulló permet ne a saját fejünkre essen, csak a szomszédokat spriccelje le.
Amiről nem írtam – és szándékomban sincs – azok a felmerülő jogszabályi kérdések. Országh professzor, akinek a türelme ez irányban is szinte végtelen, bőségesen kitér és elemzi az ottani öncélúságokat és ellentmondásokat. Az én hozzáállásom ezekhez egy kicsit más. Működőképes társadalmat csak úgy tudok elképzelni hogy a Természet törvényeinek alávetve és ahhoz igazodva szüli az emberiség a vonatkozó törvényeket – nem pedig fordítva.
Dég,    2014. január 14.         Fuggerth Endre

További olvasásra – tájékozódásra ajánlom:
Országh professzor Vízönellátó honlapját: http://www.eautarcie.org/hu/
A blogom többi írását.

megjegyzés írása: (kattintson a linkre)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése